HTML

Átváltozásaink

Friss topikok

SZŐLŐBŐL BOR, MAJD PÁRLAT: A KUNDALINI AZ ALKIMIÁBAN

2023.01.08. 23:11 Nemvagyegyedul

 

Szentlélek, Ruach, Kundalini, Panacea, Ellenméreg, Folyékony Arany, Az Élet Vize, - csak néhány elnevezés az elmúlt évezredek mostanáig rejtettnek /okkult/ számító tudásából.


Olyan kimeríthetetlen és kimerítő téma koncentrált Univerzális életenergiánk, a spiritualitás egyik Szent Grálja, hogy minimum egy hatrészes videósorozatot lenne érdemes csinálni a témáról, és még akkor is messze csak a felszínt karcolgatnánk. De azért egyszer megcsinálom majd.


Így némileg rapszodikusan sikerült csak érintenem a témát, amikor videóra vettük a Bevezetés az alkimiába sorozat ötödik és hatodik részét. /Kivételesen egyben tárgyaltam a kettőt./ Szóba sem került például a Kundalini biokémiája, az idegrendszerre gyakorolt hatása, a felkészülési időszak, a test átalakulása, a helyes étrend, meditáció, alkalmazkodási stratégiák, és, és, és. Csak a forgatás óta jutott eszembe többek között például, hogy a Kundalini, az Univerzális Összekötő Kapocs, Köldökzsinórunk az Egységhez, szóval, hogy klasszikusan NŐI energia. A Fájdalmasan Eltagadott Anya a Szentháromságból. Szanszkrit neve ugyebár a Shakti, az Istennő, a Hercegnő. És ahogy látom, mintha gyakran a nőkben is a traumatizált feminint kezdené elsőként gyógyítani teljes felébredése után. És talán /kacsintás/ mint a jelenlegi spirituális evolúciónk hajtómotorjának, lehet némi köze az ismert statisztikához, vagyis, hogy a spirituális elvonulásokon, fogalkozásokon, Sydney-től Bősárkányig, minimum 85 százalékban hölgyek pityeregnek, leginkább sajnos egymás közt. És fáradnak, mind jobban. Érthetően. /Érdekes és egyben szívszorító több nyelven is látni az interneten a "Hol a fenében vannak a felébredt férfiak?!" kiáltást./


Visszatérve.


Ezek az alkímiai fázisok, az ötödik és a hatodik, útjelzői az erő kibontakozásának, a Fermentatio és Destillatio nevet kapták. Egyetlen olyan dolgot tudok hirtelen mondani, ami fermentálás és desztillálás által is létrejöhet, és ez az alkohol. Ebben a posztban mindössze ezt az egyetlen metaforát szerettem volna, mintegy hiánypótlásként a videóhoz, egy kicsit kibontani. És a terjedelmi korlátokat tekintve még ez is lehetetlen feladat.
De vajon miért éppen az alkohol jelképezi az ősi alkimiában ezt a tudatosságunkat alapvetően meghatározó univerzális erőt? Nos, a fermentáció - ha borról van szó - számomra a szőlőszemek összetörésével, préselésével kezdődik. A vörös lé, ami kibuggyan belőlük, a hordóban egyetlen szubsztanciává egyesül. Pontosan úgy, ahogyan Elkülönült Énünk páncéljának fokozatos feltörése Öneszenciánk megismerése és az egységélményben való feloldódás irányába mutat! A szőlőnek, hogy bor legyen, először tehát meg kell szabadulnia héjától! És aztán jön az erjesztő baktérium, ami a pszichospirituális alkimiában a belső hajtóerőnk szimbóluma, az elhívásé, hogy tovább megyünk az Úton. Meditálunk, elvonulunk, csikungozunk, önmunkázunk. Csak tessék, csak tessék. Így erjed bennünk magasabb szintre, ahogy a mustból bor nemesül, a Fermentatio során a Lélek. Ez a "titokzatos átváltozás" előszobája, amelyben tehát, ismételten, a Shakti játssza a főszerepet. A bor mámor - és pontosan ez az, amelyet a Fermentatio során megtapasztalunk, ha az erjedés sikeresen teljesült. Érthető, miért beszélt például Jézus annyit a borról, meg a szőlőszemekről is.


Aztán, ha elég kitartóak és megadóak voltunk, eljutunk a Destillatiónak nevezett fázisba. A Lepárlás főszereplője továbbra is az alkohol, de most már egy tovább nemesült formájában. Magas hő kell, hogy a bor párlata kristálytiszta cseppekben lecsapódjon a főzőedény falán. Az eszencia felszállása jelképezi az alkimiai hagyományban a Kundalini további emelkedését. Gondolkodtál már esetleg azon, a S(z)piritusz miért jelent latinul tisztaszeszt és Szentlelket /Kundalini/ egyaránt? Talán mert a kozmikus tudatot, azaz Önmagunk legtisztább formáját a fenti módon, egyfajta "lepárlással" nyerjük ki? A többszöri desztilláció csúcspontjakánt megtörténik az, amit a spirituális köznyelv a Kundalini teljes felébredésének nevez. Az abszolút párlathoz jutunk, de ahhoz azért, mint a népi bölcseségből tudjuk, "legény" is kell, aki bírja. Készen kell rá állni. Ha a bor mámort okozott, eszenciája már akár veszélyes is lehet. Egy nemes párlat sok mindenre jó lehet: derút is hozhat az életünkbe, de sebeinket is tisztíthatjuk vele szükség esetén - és épp ezért is hívták az alkimisták ellenméregnek /karmikus sebeink tisztítójának/ a Kundalinit...

 

 

komment

AZ ALKIMISTA TÖRVÉNYEI

2022.09.09. 20:55 Nemvagyegyedul

 

A Homo Sapiens most feljebb lép. Eljött az ideje. Bukdácsolunk, elesünk, újra felállunk az önmegszülési folyamatban, néha kapunk benne átmeneti pihenőt. Semmi gond, ez nem sorscsapás, hanem kegyelem. Mind megbízhatóbb félvezetőjévé válni itt a Földön a Világléleknek - néha, csendben, az önteltség leghalványabb fuvallata nélkül elismerhetjük magunknak - ez az igazi rocksztárság. Fuck, yeah!

Azok, aki ebben a globális folyamatban részt vesznek és ha szavakba önteni nem is tudják, érzik, hogy emberi létezésüknek a fizikalitáson túlmutató célja és értelme van - azok, akik ha eleinte csak pillanatokra is, de megtapasztalják, hogy rajtuk keresztül valami nagyobb és megfogalmazhatatlan tanulmányozza ezt a földi játékot: azok számomra mindannyian alkimisták.

Az alkímia tudománya az elmúlt évezredekben az emberi tudati evolúció laboratóriuma volt. Bár végeztek párhuzamos kémiai kísérleteket, az alkimisták legfőbb célja mégsem a laboratóriumi arany, hanem a rátapadt szennyeződésektől megtisztított, azaz, megvilágosodott, megfigyelő tudatosság megteremtése és megszilárdítása volt. 

Az alkimisták megértették, hogy az emberi létezés végső értelme az anyagba, így az emberi testbe és elmébe beleragadt Világszellem felszabadítása, azaz, önmagára ébresztése. Az öntapasztalás-megfigyelés-felfedezés ismétlődő folyamatának megkoronázásaként a korábbi stációkban összekapcsolódott Szellem és Lélek visszatér a testbe, mely már nem börtöne többé, a Kozmikus Tudatosság pedig eközben átvilágít minden egyes sejtet, DNS szálat. A tudat így létrejött dicsőséges fénylenyomata túléli majd az úgynevezett halált is. Ez lenne, értelmezésemben az alkímia végső  célja, a testben való feltámadás a tudat átalakítása által. Ez az úgynevezett fénytest, populárisabb nevén, a Bölcsek Köve, mely a legtöbb ember számára természetesen fantazmagória és az is marad.

Vannak olyan “ tanítók” a világban és Magyarországon,  akik szerint a mai megváltozott/evolúciós környezetben az Önmagunkká váláshoz már nem kell végigmenni az alkímiai folyamaton. (Azért az idézőjel,  mert maga a kifejezés kreál egyfajta polaritást és azt sugallja, hogy vannak, akik vegytisztán csak tanítanak, míg mások ugyanígy, kizárólag tanulnak.) Nos, én a magam szemszögéből azt látom, hogy az alkímiai szabályok alapvetően ugyanúgy érvényesek, mint régen - ahogy ma is meg kell először születnünk ahhoz, hogy később aztán 20 évesek lehessünk. Igen, ma már több információnk áll rendelkezésre a változáshoz, nagyobb evolúciós nyomás alatt vagyunk, kétségtelen, és hatalmas "külső " segítséget kapunk, például a megnövekedett kozmikus sugárzás formájában, ami a tudatosság fejlődésének egyik TUDOMÁNYOSAN BIZONYÍTOTT kulcs hajtóereje. Rengetegen azok közül, akik erre készen állnak, LÁTSZÓLAG akár egyik napról a másikra ébrednek, egy új valóságra. Ezen felül, korszakhatáron állunk, valóban - de mindezek a tényezők önmagukban legfeljebb az alkímiai folyamat FELGYORSÍTÁSÁHOZ járulhatnak hozzá, annak megkerüléséhez, átugrásához, lerövidítéséhez véleményem szerint nem.

Alábbiakban néhány, számomra a mai napig érvényesnek tűnő alkímiai szabály.

A valódi alkimista az azonosult énen túli önmagát kereste és keresi ma is. A megszabadulást. A Szellemet, a formátlant és meghatározhatatlant, a tulajdonságok nélkülit, téren és időn túlit, saját magában, az Életre adott válaszaiban. A sorokat a sorok között. Célja, hogy mindezt a múlandó emberi létben megszilárdítsa és onnantól kezdve minden sejtjében hordozza, azt minden szavában, minden cselekedetében ebben az életben megnyilvánítsa. 

Mindig vannak és lesznek, akik alkímia címén sikereket, anyagi megvalósulást, képességeket (bármit jelentsen is ez) és jobb életet (?) ígérnek a jelentkezőknek.  Mindezek  azonban, legfeljebb, melléktermékei, külső kísérőjelenségei lehetnek a belső változásnak. Ha céllá válnak, a folyamat magát a hajtóerejét veszíti el részben, vagy egészben, vagy ami még rosszabb, az átalakulás felemelkedés helyett súlyos mentális/érzelmi/spirituális torzulásokat hozhat az alkimista életébe.

Az alkimista,  különböző tudatossági fázisokon áthaladva mind gyakrabban megtapasztalja és mind pontosabban dekódolja az Élet szimbolikus természetét. Érti , hogy ezen jelképek jelentése sosem öncélú: a külső valóság mindössze a belső tükröződése,  a megjelenő szimbólumok mindig valami fontosra,  adott esetben akár "csak " az Élet szépségére, szentségére, múlandó mivoltára emlékeztetik,.máskor azonban például rámutathatnak akár egy bennünk élő fontos aspektusra is (amelyet alkalmasint életre kéne hívnunk, vagy éppenhogy el kéne már felejtenünk). Utóbbiról tervezek majd személyes gyakorlati példával is szolgálni később, írásban és személyes találkozásaink alkalmával.

Az alkimista nem kívánja tudatának alsóbb tartományait kielégítendő manipulálni a teremtő folyamatokat, hiszen célja éppenhogy az élettel való leghatékonyabb együttműködés elérése. Ez pedig nem más, mint hogy az univerzális teremtő tudat csakis rá jellemző, higítatlan, egyedi kifejeződésévé váljék. Az alkimista tudja, hogy máris mindent megteremtett maga körül, amely végcélját, vagyis a benne lakozó Egyetlen Elme, azaz az Önvaló felismerését szolgálja. Tudja, hogy ezt a felismerést csakis a relativitáson keresztül érheti el,  ezért, amennyiben szükséges, alkalmasint akár kínt, vagy boldogságot, fájdalmat és magányt vagy éppen társat kreál magának, hogy ezekhez való viszonyában felismerje az azonosulatlan Megfigyelőt,  munkája és kísérletei kívánt célját.

Az alkimista, létének legmélyén, legbelül, készen áll arra, hogy földi élete során újra és újra "meghaljon" a folyamat számára és a következő alkímiai stációban megújult létezőként támadjon fel. Előző utazásai során felvett azonosulásai az alkímia fenőkövén lenyúzattatnak. Búcsút inteni szenvedésünket okozó, addig azonban személyiségünk részét képező fantazmagóriáknak, hiedelmeknek, büszkeségünknek, félelmeinknek lelki értelemben gyakran a megnyúzáshoz hasonló kínokkal jár együtt, nem véletlen az alkímia ősi kifejezése erre a folyamatra, a Próbakő (angolul, Touchstone).

Az alkimista számára a transzmutációval együttjáró érzések nagy része, legalább is egyfajta déja-vu formájában sokszor ismerős. Legyen ez mély akár a belső sötétség, vagy éppen szembenézés a fizikai elmúlással.

Az alkimista nem próbálja kívül megoldani életét (meggyógyítani hiányait, ragaszkodásait, vágyait) hiszen tudja, az lehetetlen. Törekszik arra, ami aztán a folyamatban előre haladva egyre természetesebbé válik a számára, vagyis, hogy külső valóságát a belső érzelmi, tudattalan világa kivetülésének fogja fel. Figyelmének fókusza így helyeződik egyre inkább kívülről befelé, a történésekre adott érzelmi- testi-mentális reakcióira és azok változásaira. Az alkimista útja az avatatlan szemlélő számára ezért olykor akár az önpusztítás útjának tűnhet, hiszen, a valódi, azaz szív-vezérelt döntéseknek gyakran komoly ára van. Nem kizárható, hogy a Lélek magasabb, tanulási vágya által vezéreltetve például  akár az utolsó forintjait adja majd oda az utcán egy rászoruló koldusnak. DE nem azért, mert ezt olvasta valamelyik szent könyvben, vagy ezt látta a filmekben és nem is azért, hogy ezáltal üdvözüljön. Egész egyszerűen azért mert az adott pillanatban azt érzi helyesnek.

Az alkimista tisztában van vele, hogy az ember társas lénynek született és nem tagadja el, hogy a külvilágból érkező pozitív visszajelzés egészséges emberi igény. Belső vezetőjét követve mégis arra fordítja figyelmét és energiáját, amire éppen elhívást érez: még akkor is, ha ezzel csak egyetlen ember életére lehet hatással. Tudja, hogy az emberiség valaha ismert legnagyobb alkimistái gyakran csak egy tucat (azaz, 12) emberhez beszéltek, vagy éppen az asztalfióknak írták könyveiket. Mégis úgy jártak el, mintha a Föld összes lakójához egyszerre kiáltottak volna.

Az alkimista arra törekszik, hogy bizalmat nyílvánítson az élettel szemben, mert utóbbira mint belső gyógyulásának színterére tekint . Ismeri és alkalmazza a mondást: ne ítélj, hogy ne ítéltess. Azaz, pontosan tudja, hogy a valósága tükör - jelenlegi tudati "beállításai" összességének tükre. Ha az életének egyik felét egyszerűen visszautasítaná, azaz, a "negatív" tudati tartalmairól nem venne tudomást, elkerülve azokat, akkor tulajdonképpen "megítélné" őket. Így újra és újra ugyanazokkal a tisztánlátását akadályozó blokkoló tényezőkkel: kivetült tartalmakkal, hiedelmekkel, félelmekkel, traumákkal, hiányokkal találkozna, egész addig, amíg ezek a tartalmak meghatározzák reakcióit, érzéseit és cselekedeteit. 

****

A Homo Sapiens most feljebb lép. Eljött az ideje. A folyamat soha nem volt mindenkinek szánva. De látom, ahogy az egyik lélek a másik után talál haza saját magához, egyre fiatalabbak, és ennek az alkímiai folyamatnak a jezőfényei mind több helyen ragyognak fel a sötétségben szerte a világon. Az alkímia útja azt keresi, ami bennünk örök - nincs magasztosabb cél az életben, mint végigmenni rajta.

ressurection.jpg

komment

A FELEMELKEDÉS LOGIKÁJA - BEVEZETÉS AZ ALKÍMIÁBA I.

2022.06.05. 10:11 Nemvagyegyedul

komment

TÚL AZ ÁRNYÉKFALON: MESE A BIZONYTALANSÁGRÓL

2021.05.15. 20:09 Nemvagyegyedul

 

 

“Ravkát, a várost kettészakította egy hatalmas árnyékfal, ami több kilométer hosszú és széles, nem jut át rajta a fény, cserébe tele van szörnyekkel, amelyek előszeretettel gyilkolják az embereket….Kelet- és Nyugat-Ravka gyakorlatilag kettészakad.”

 

A fenti egy rövid részlet a Netflix új sorozatának ajánlójából. Már megint a mozi, meg a tévéfilmek. Milyen érdekes, hogy hasonlóan a fenti sorozatban szereplő városhoz, az eddig - nagyjából - közösen elfogadottnak gondolt valóságunk is éppen kettéhasad. A ezer vízválasztó közül az egyik a világban egyre növekvő bizonytalansághoz való, egyénenként különböző viszonyulásunk. 

Bár egy epizódot sem láttam, rögtön megjelent előttem a filmbéli, kettéosztott, szimbolikus város. Ami - ha értjük a hollywoodi módra finoman becsomagolt mondanivalót - valószínűleg nem más, mint maga a valóságunk, azaz, a tudatunktól egyáltalán nem függetlenül létező dolgok összessége. 

Mindez szinte azonnal egy önálló történetet keltett életre bennem.

"Az árnyékfal által réges-régen kettészakított város egyik oldalán - nevezzük a Régi Városnak - a “biztonság” mindent felülíró eszméje uralkodott. Ennek mindenhatóságát kiabálták a helyi óriásplakátok, a politika, a papok és az orvosok, míg a másik felén éppenhogy a folyamatos bizonytalanság volt a hosszú idők óta természetes és teljesen elfogadott állapot.

Utóbbi városrészben az életnek mindössze egyetlen főszabálya létezett. Itt, az Új Városban a lakók az idők során arra a következtetésre jutottak, hogy sosem tudhatják, mit hoz majd a következő pillanat. Így mindenki mindig egy törvényt követett: egyszerűen azt tette, amit legbelül a szívében helyesnek érzett. Az itt élőket ezért szinte minden következő lépésük addig járatlan utakra vitte. Ez a gyakorlat aztán generációk során egyfajta életfilozófiává vált a helyiek között és mára teljesen áthatotta mindennapjaikat. Így például a “bizonytalanság” a nyelvjárásukban szép lassan magával az élettel, az “ismeretlen” szó pedig a kínálkozó lehetőséggel vált rokonértelművé. Az ismeretlen, ahogy a halaknak a víz, éltető és természetes közegük lett. Így is tekintettek rá, ahogyan a halak a vízre: ők és az ismeretlen egyek voltak.

A kettészakított város másik felén ezenközben a fenti szavak szinonimájává a “veszély” lett. A Régi Városban az iskolai oktatásban és az újságokban az évek során fokozatosan tiltólistára kerültek az “ismeretlen” a “bizonytalan”, valamint a “kiszámíthatatlan” és “kiismerhetetlen” kifejezések is. “Életünk fundamentuma a következő lépés ismerete” - ezt íratták fel a vezetők jó száz éve a városi egyetem homlokzatára. “De hiszen ez lehetetlenség” - tiltakozott rögvest egy szülői csoport a felirat elhelyezésekor. “Feloldhatatlan önellentmondás a jövőt ismerni: ezt elvárni olyan, mintha a tanár mindig a következő óra anyagából feleltetne minket” - zúgolódtak.

Hangjuk és a tiltakozás azonban elhalt a hatalmas zajban. A legtöbb városlakó ugyanis lelkesen fogadta az elöljárók ezidőtájt indított plakátkampányát, amelynek főbb üzenetei olyanok voltak, mint hogy ”az állandóság hasznos”, “az intuíció felelőtlen”, valamint, “ha tele a pocak, nem lehet nagy baj!”. 

Szép lassan az idők homályába veszett itt a árnyékfalon túli városrészről, az Új Városról való tudás is, mintha az sosem létezett volna. A falról pedig csak annyit tanítottak, rajta átkelni ezer halálos veszélyt rejt és felesleges, hiszen a másik oldalán nincsen semmi. 

Így élt napról napra a biztonságot időközben fokozatosan tananyaggá, majd helyi államvallássá emelő Régi Város. Egészen addig, amíg az ottani irányítókban fel nem merült, hogy az eleve megosztottságból létrejött települést még több, további részre lenne érdemes szabdalni, a még jobb irányíthatóság kedvéért.

Hogy ebbéli tervüket segítse, elhívták hát magukhoz egy titkos megbeszélésre a Fekete Mágust,  aki egyébként a város határán kívül lakott és az elöljárókon kívül csak kevesen ismerték. A Mágus érezte, hogy neki és démoni seregének végre eljött az ideje: a sokéves türelem, amivel erre a pillanatra várt, most meghozhatja gyümölcsét. Mikor előadták, mit szeretnének tőle, a buzgón figyelő tanácsnokoknak a Mágus (aki enyhén táskás szemeivel, sűrű, olajos, fekete hajával egy kicsit Joseph Mengelére, a Gyilkos Doktorra emlékeztetett) monoton hangon azt válaszolta:

“Rendben, vegyétek elintézettnek. Szeretem a Régi Várost, én az itteni langyos biztonságban érzem jól magam. Kérésetekre életre hívom hát a démonokat, akik elvégzik majd a munkát. Készüljetek fel, az Árnyaim sok kis körzetet hoznak majd létre, melyeket egyenként, közvetlenül tudtok irányítani, kívánságotok szerint teljhatalommal az ott élők fölött.”

A Nap elbújt, fekete felhők és eső várta a baljós órát, amikor a Mágus elvégezte a szertartást. A démonokat nem kellett más földekről, nagy távolságokról megidézni, hiszen, a Mágus tudta jól, azok már régóta ott lakoztak a városiakban és belülről,  többnyire észrevétlen irányították őket, sőt, létezésüket fenntartó erőforrásként használták életerejüket. A Fekete Mágus szörnyű varázslatára azonban most egyszerre éktelen haraggal, üvöltve manifesztálódtak és mutatkoztak meg igaz valójukban az őket éltető, halálra rémült gazdatestek előtt. 

A hirtelen jelenvalóvá vált belső gólemek az emberek arca előtt hadonászva, visítva terelték azokat új lakhelyük, kijelölt körzetük felé.

De ahogy ezek a körzetek szétszóródtak a Régi Városban, ugyanúgy különbözött minden egyes helytartó démon is a másiktól. Mert míg egyikük valahogy mintha valaki dédapjának harctéri sebesülésére emlékeztetett volna, a másik Árny egy nagymama eltemetett lánykori rettegésének és iszonyatának alakját öltötte magára, amely a lengyelországi Treblinkában töltött hónapjai óta lakozott benne. Voltak aztán gyermekkori zaklatást, vagy borzalmas személyes veszteséget idéző, meg éhezésre, szeretetlenségre, ragaszkodásra emlékeztető démonok, árnyak is köztük, tényleg mindenféle forma és fajta.

Lett hát nagy mozgolódás mindenütt a Fekete Mágus varázslata nyomán és nagyon-nagyon sokan saját életre keltett gólemeik rabszolgái lettek és többé már nem tudták elhagyni a számukra kijelölt új körzetet. Hiszen azokat már az árnyak felvigyázták, részvétlen, rendíthetetlen szigorral. 

Történt azonban eközben valami, ami mégis meggyújtotta a remény fényét az árnyékvárossá változott településen. Mert míg az elöljárók elkezdték számba venni a körzeteket és a polgárokból lett rabokat, a népszámlálásnál kiderült, hogy a városlakók közül jónéhányan hiányoznak a végső leltárból. 

Nem mindenki hajtott ugyanis fejet a démonok előtt. 

Igaz, a legtöbben a varázsszóra testet öltő gólemek első borzalmas sikolyára hátrahőköltek és lehajtott fejjel, szó nélkül megadták magukat. Mégis, voltak, akikben ekkor a félelmen felülkerekedett valami, talán az undor, a felháborodás és a legbelső igazság furcsa keveréke, talán valami más, de ezek az emberek azt kiáltották:  “Énrajtam ez a gonosz márpedig nem fog uralkodni! Nem költözöm innen sehová, ha kell, inkább meghalok!

És hagyták, hogy a szörnyű csúfságok fölébük magasodjanak, beléjük vájják karmukat, és hagyták, hogy közben elöntse őket a fájdalom és a forróság, mint egy kemencében, ahogyan az árnyékok élve marcangolták, emésztették őket. És voltak az emberek között, akik nem bírták a szenvedést és feladták. Ők azután csatlakoztak az árnyak által felvigyázott körzetek lakóihoz. 

De a többiek kitartottak. Volt, aki kínjában azt kiabálta: “Eddig a véremmel tápláltalak, utálatosság, de most végre a szemedbe néztem, takarodj innen!”. Megint mások az ellenállók közül úgy érezték, jobb, ha inkább nem küzdenek az árnyakkal. Ők a tomboló gólem előtt lefeküdtek a földre: ki-ki félelmében, vagy éppen az elkerülhetetlen várva, végső megkönnyebbülésében, magzati pózba kuporodva zokogni kezdett, megadva magát a rávetülő  halálos feketeségnek, odatartva nyakát,  mint a gyengébbik farkas a  falkavezérnek.

Mindannyian tudták, hogy most először életükben, igazán elhagyják városkájuk biztonságát.

Mert nem érezték még soha azelőtt ezt a fájdalmas hullámverést a testükben, a sötétség marcangolását, soha nem vetett ilyen jéghideg lángot bennük még semmi, mint tomboló árnyaik horgai. Sejtették, hogy itt a vég, hiszen már régen kívülről fújták a tananyagot, hogy ami nem biztonságos, az nemcsak veszélyes és tiltott, de bizony végzetes is.

Hamarosan azonban mégis valami különös történt. Ahogyan remegve ott feküdtek, meg térdeltek, meg kuporogtak saját, megelevenedett démonaik előtt, valami, akárcsak a testük, legeslegbelül bennük is összezsugorodott, egészen picire, talán mint egy gombostű feje. És szenvedtek és görcsbe rándultak és jajgattak és csikorgatták a fogukat és érezték az árnyak kampóit forogni testükben, a fájdalomtól néhányaknak egyszer csak önkéntelen kinyílt a szemük, és először életükben, még a könnyeik függönyén keresztül megpillantották az addig bennük lakozó sötétséget. 

És voltak, akik még akkor sem merték kinyitni a szemüket, hogy a démon visítását egyszercsak már nem hallották tovább, mert azt hitték, meghaltak. A csend tűnt fel nekik először, olyan mély és mindent átható volt, amilyet sosem hallottak még azelőtt. Végül szép lassan felemelték a fejüket, csak hogy lássák, erejét vesztett árnyuk ott ül velük szemben a szobában, ernyedten, mint a majálisról a sarokban felejtett léggömb Anyák Napján. És ami addig csak elhessegetett, megfoghatatlan rossz érzés, minden gondolaton foltot hagyó diszharmónia, soha ki nem mondott félelem, hitetlenség volt bennük, az most így szemtől szemben hirtelen valahogy, szinte bensőségesen, ismerős lett. 

“Megláttál és kimondtad a nevem: többé nem irányíthatlak, ez a Törvény. Itt maradhatsz az otthonodban, nem kell elhagynod” - mondták az árnyak, mielőtt új gazdatest után indulva kilódultak volna az ablakon. 

A biztonság városában azonban már nem volt többé maradása a nehéz próbát kiállt embereknek: egyesével elindultak, hogy a sötét ködfalon áktelve új otthonra leljenek a túloldalon. Bár az iskolában mást tanultak, a szívükben mostanra tudták, hogy a tranzit csak azok számára veszélyes, akikben még ott lakoznak a megbúvó árnyak. A köd, a Mágus varázslatához hasonlatosan, csak azokat tudja ugyanis életre kelteni - önmagában veszélytelen.

Ahogy a megszabadultak egymás után megérkeztek az Új Városba, a karcsú házak tágas terein a helyiek már összegyűltek a fogadásukra.  

“Isten hozott! Már vártunk benneteket. Ne feledjétek, nálunk nem vagytok idegenek. Mi is szinte mindannyian laktunk egyszer a fal túloldalán” - köszöntötték az újonnan jövőket. 

Régi és új lakók, estére már  együtt ültek az éttermekben és kávézókban és borozókban és öleléssel,  zenével es táncos mulatsággal köszöntötték a Régi Város felől sorokban újonnan érkezőket és igazi fieszta alakult a lampionokkal és tűzijátékkal pazarul megvilágított, széles utcákon.

Ahol még a legnagyobb ragyogás sem vetett már árnyékot.

Lehet, hogy egy kép erről: tűz és szabadtéri

 

komment

GYÓGYÍTÓ ALKÍMIAI  ÁLMOK - TOPLISTA RÖVID ELEMZÉSSEL

2021.03.17. 19:24 Nemvagyegyedul

Az alkímiai ülések során légzéssel és egyéb gyakorlatokkal a tudatosságunk konfigurációjának egészen az energetikai gyökeréig hatolunk. A folyamatban résztvevőknek egy jótékony hatású, magasabb belső kapcsolódásra nyílik lehetőségük. 
Ennek során:
- az elme "kattogása" fokozatosan elhalkul,
- ezzel párhuzamosan a hiedelmeinken túli valódi Önmagunk belső hangja felerősödik,
- egy kitágultabb, nemritkán "mágikus" minőségű, szeretetteli jelenlét állapotot tapasztalunk meg. 
Ahogyan a szívünk jeladóját felerősítjük, áttetszőbbé válnak belső árnyékaink is. A ránk tekeredett, gúzsba kötő asztrális hínár és indák elkezdenek veszíteni feszességükből, lassan búcsút intünk magunkkal cipelt, gyakran bibliai léptékű szenvedéstörténeteinknek. Újabb és újabb pontokon kezd el átragyogni önmagunk fénye, a belső áttörések újabb és újabb "megvilágosodásokat" hoznak magukkal.( És amint bent, úgy kint: ahogy jónéhányan megtapasztalták már közületek is, a külvilágban is ripityára törik ilyenkor egy-egy bögre, cseréptál, néha egy boka, sőt, egy esetben egy teljes antik szekrény! :) <3  )
A belső változások, a tudatosság mozgásai az álmokban is tükröződnek. Az álmok élethelyzettől függően mást és mást jelenthetnek, az alábbiakban a teljesség igénye nélkül, néhány gyakoribb álomkép, szereplő.
 
Mester, (guru, tanító, szent stb): Saját, azonosult énünkön túli korlátok nélküli Önmagunk (felsőbb Én). Gyakran hordoz szimbolikus, vagy konkrét üzenetet egy aktuális élethelyzettel, vagy lehetséges következő lépéssel kapcsolatban. Tapasztalatom szerint nemritkán belső "szintlépéskor",  a korlátlan én tudatunkba való nagyobb infúziói, beáradásai idején jelenik meg álmainkban.
Kígyó: koncentrált életenergiánk, tudatos teremtő erőnk. Magunkkal hozott belső akadályaink, blokkjaink aktiválódása, lehetőség azok fokozatos gyógyulására, integrálására. Az ellenméreg minden, a tudatosságunkat, teljességünket gátló "toxinnal" (félelem, ragaszkodás, trauma, elvárás, stb) szemben.
Víz: 
1. Érzelmek, viszonyulásunk aktuális valóságunkhoz, amely a víz állapotában (pl hullámok) és tisztaságában is tükröződik. 
2. Maga az Élet, annak folyama, amely néhol patakként, folyóként akadálytalanul halad, máskor törmelék, sziklák, üledék állja az útját. Utóbbi esetben az élet szabad áramlását bennünk, valamilyen átdolgozásra váró hátráltató. A mindent elsöprő áradás gyakran egy belső blokk áttörése (tiszta, zavaros, valamint áradás, cunami). 
Arany: Megtisztított tudat, egy újabb integrált, visszaigényelt lélekrész, amely addig így vagy úgy, elveszett a külső drámában. Ld. még ugyanez, mint vágyott cél a belső munkában. 
Távol-kelet(i ember): Felsőbb Én, spirituális emelkedés, mély felismerések önmagunkkal kapcsolatban.
Tűz: hamis énjeink rétegei hamvadnak el, valószínűleg éppen valamilyen önkorlátozó hiedelemtől szabadulunk meg közben "nappali" életünkben. Ez maga az élet alkímiája. Elektromos tűz: aktiválódó,  felébredő életenergiank, a Kundalini (Ru'ach, Szentlélek)
Szennyvíz: azonosulás, tudattalan program, belső blokkoló, gátló tényező, a tudat egyéb szennyeződése, esetleg fizikai betegség.
Áramlás : (patak, folyó, de akár sorban álló tömeg, akiket folyamatosan engednek be valahová): az Élet zavartalan folyása. 
Gát, üledék, törmelék: akadály az élet folyásában, a flow-ban 
Négyzet, esetleg kör alaú formák (teljesség, újabb lélekrészek integrációja)
Hegy, repülő, magaslat: nézőpontváltás, emelkedés a tudatosságban, az életre nyíló perspekívánkban.
Gyermek, újszülött: új tudatosság születése, átdolgozott belső elakadás, trauma, tudati tágulás, nézőpontváltás.
Bűnöző, fenyegető sötét alak, árny: felismerésre és elfogadásra váró eltagadott részeink, árnyékszemélyiségeink, például félelmeink
Lépcső (csigalépcső): a belső tudati emelkedés folyamata
Vér: Lélek, azaz életenergia.
Ló (vágtató) - amennyiben megüljük, életerőnk kontrollálása, szabad, akadálytalan "mozgás" a valóságban. (A Milky Way Coaching csoportenergiájának is egy musztáng a szimbóluma, amellyel így vagy úgy, többen találkozhattatok már.)
Kenyér: akár teljes fizikai valóságunk - ezen belül például, de egyáltalán nem kizárólag, a test.
Hóesés: Tisztulás mentális és energetikai szinten.
What do Snake Dreams Signify? – Different Truths

komment

AZ VILÁGNAK ÉS EMBERNEK VÁLTOZÁSAIRÓL

2020.12.20. 15:16 Nemvagyegyedul

 

"Mindenképpen arról van szó hogy az emberiség túlnyomó nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás természetesen irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erőmennyiséget szabadít fel és ez az erőmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti. Az emberiség így ketté szakad. Amelyik lezuhan, abból lesz a yahoo, vagy a robotos, vagy akár a csirihau. Mindegy. A szubhumánus lény. Amelyik felröppen, abból valami félszellem, féllélek, félangyal. Az emberi közép helye pedig üres marad."  (Hamvas Béla)

 

Úgy tűnik, a hamvasi vízió bizonyos értelemben esedékessé válik: az emberi faj egy része jelenleg épp kvantumlépést tesz tudati evolúciójában. Utoljára talán 40,000 éve láthattunk ilyesmit, amikor fajunk, a Homo Sapiens - a jelenlegihez némiképp hasonló körülmények között - leváltotta éppen eltűnőfélben lévő elődjét, a neandervölgyi embert. Az aktuális változás folyamata exponenciálisan gyorsul, kísérőjelenségei megjelennek látható valóságunkban is. Részben joggal mondhatjuk, hogy nincs új a  Nap alatt, mindig is láthattunk hasonlókat. Az átalakulás sebessége és nagyságrendje azonban afelé mutat, hogy mindez a valóságunkra is komoly hatással lehet - akár egy emberöltőn belül. Minden emberi nézőpont szubjektív, az enyém is: az alábbiakban arról olvashatsz, hogyan látom én a világunk jelenlegi transzformációját. Az elszakadó valóságokat, a velünk élő sötétséget, és az ennek ellenére elkerülhetetlen továbblépést. Laktanya, színház, vagy evolúciós laboratórium-e a Föld? A következő, a téma okán meglehetősen hosszú írásból remélhetőleg ez is kiderül majd. (A szövegben lévő linkek, ahol ilyet találtam, releváns magyar oldalakra, más esetekben jobb híján angol nyelvű tartalomra hivatkoznak.)

 

PROLÓGUS

 

Mindenki tudta, hogy letelt az idő és a változás a küszöbön áll.

Ahogy elérkezett 1992 didergős februárja, nem kevesebb, mint egy új valóság ígérete kezdett beszivárogni az életünkbe. Mi, a Vasvári Pál laktanyában leszerelésre készülődő “öregkatonák” a mindig zsebünkben lapuló szabócenti végét kezdtük el vágni, amely a drótkerítéses falak között abszolvált esztendőnk célegyenesét, az utolsó 28 napot jelképezte. 

Igaz, még mindig a laktanyában voltunk: még nem tehettük bármikor szabadon azt, amit szerettünk volna. Mégis, ezekben a hetekben valami fokozatosan, de visszafordíthatatlanul, más lett. Az addig a nyakunkra járó tisztek viselkedése elkezdett megváltozni - már nem minket, leszerelés előtt álló öreg csocseszeket vegzáltak, a figyelmük egyre inkább a frissen bevonuló, a mama szoknyája mellől épp elrángatott, megilletődött kopaszok felé fordult. 

Minden, amit te éppen magad mögött hagytál, még előttük volt. 

 baka.jpg

Ahogy az első, körletben töltött éjszakájuk utáni reggelen a hideg gyakorlótéren felsorakoztak, a frissen felnyírt tarkók mögött elhaladva érezhetted a félelem szagát a levegőben. Tudták, hogy egy évnyi kemény tanulás vár majd itt rájuk. Még előttük állt, hogy mint saját tudattal, önálló személyiséggel bíró egyének jórészt felolvadjanak a laktanya, a kiképzések, az alaki gyakorlatok kohójában és a hadsereg veleszületett embertelensége felülírjon bennük mindent, ami egyedivé teszi őket és csak és kizárólag katonákká váljanak. A gyakorlóruhán nincsenek nevek, a megszólítás így az első naptól “közlegény” - és ez, ha elhangzik, általában nem sok jót jelent. A többi újonc meg valami jól azonosítható tulajdonságuk, lakhelyük, szakmájuk alapján címkézi fel őket. Felhő, Badi, Piktor, Pék, Krabót, vagy éppen Pesti, mint ami én lettem bevonulásomkor első, vidéki állomáshelyemen.  

Csak a valódi nevedet, azt felejtsd itt el. Itt nem vagy többé az anyád fia.

De mi, a leszereléshez készülődők, a centivágók, lélekben már kint éltünk. Azért persze a hivatásos tisztek, a polgári alkalmazottak között is volt, aki még mindig azt játszotta, mintha hatalma lehetne fölöttünk. Mi, hogy megadjuk a császárnak, ami, belementünk a játékba, a kutyakomédiába, de mivel már egyre gyakrabban jártunk haza kimaradásokra, a gondolataink mindig a laktanya kerítésen túl kószáltak, tudván, hogy ez a világ számunkra most már csak átmeneti. A laktanya, az addig rideg és ellenséges környezet mintha elkezdett volna egyre inkább szolgálni minket. Az ügyeletes tiszt együttérzőn biccentett és eszébe sem jutott előállítani, ha hajnalban valamelyikünk részegen ért vissza a rövid eltávozásról, vagy nem tisztelgett neki a kantinban. Valahogy már untuk ezt az egészet, mert azt éreztük, hogy lejárt az ideje, hogy vár odakint egy másik, szabad világ a falakon túl, aminek a friss, éltető, vibráló levegőjével az udvaron lehunyt szemmel szívtuk tele a tüdőnket. Már nem ettük meg a vacakot, amit bent elénk raktak, mert otthonról bármikor hozhattunk friss hazait, amit édesanyánk főzött, sütött. Nem volt többé értelme a tiszti étkezdéről lopni, és szépen lassan elkezdtünk együttérezni azokkal, akiknek továbbra is az ottani körömpörkölt jelentette a kulináris luxust.

A laktanya már semmi újat nem tudott kínálni. Csak a várakozás volt a levegőben, a megszabadulás illata.

*****

Manapság kicsit mintha déja vu érzésem lenne. Akárcsak sorkatonai emlékeimben, most is kettéválni látszik az érzékelt valóság. Először is ott van az újoncoké, akiket, érthető módon, vákuumként szippant magába a dráma: az idegen világ félelemmel és bizalmatlansággal tölti el őket, megaláztatás, bezártság, aztán remény, majd tehetetlenség, fizikai fájdalom és egy sor egyéb, vegyes érzés vár rájuk a katonaidő alatt. Ami már persze azért sem csoda, hiszen a fogság határozza meg a mindennapjaikat, mindent ezen keresztül élnek meg. Mindeközben a leszerelők “alapélménye” a szabadság, a korlátlanság, a kaszárnyán belüli történésekben már egyre inkább csak nézőként vesznek részt és várják, hogy az egyre gyakoribb kimaradások és eltávozások után végre véglegesen kint maradhassanak.

Talán nem kell túlmagyaráznom számodra a párhuzamokat. Csak röviden: az újoncok, a laktanyában maradók nézőpontja és élményei engem egyértelműen a világunkban egyre szembetűnőbb, a kondicionált és manipulált ego-elme és a lineáris valóság által uralt, hibernált tudatra és a tömegtudatosságban felolvadó emberi sokaságra emlékeztetnek. A leszerelők nézőpontja ezzel szemben mintha a jelenkor “felébredő”, újjászülető, megújuló, feltámadó, az egyre hangosabb külső dráma helyett saját belső hívását és útmutatását követő lelkekkel, a jelenlét szemlélődő állapotával mutatna rokonságot. Mindkét esetben érzik a felek, hogy egyfajta komoly lezárás közeleg az idővel, a 2 csapat várható elválása is növekvő feszültséget okoz, meg az is, hogy a távozásra készülő öregbakák a körletekben már nem tartják be az “alaki előírásokat”, nem pucolnak csempefugát fogkefével, nem rohangálnak a gyengélkedőre, mint a kopaszok. (Az már csak hab a tortán, hogy úgy tűnik, az egész sorkatonai szolgálatot hamarosan meg is fogják majd szüntetni).

A jelenlegi fordulópontról 2014-ben még így írtam itt: .

“...A világban egy mély, rendkívüli erejű és egyre gyorsuló változás zajlik, amely az egyes emberekre és - ezen keresztül - a minket körülvevő valóságra, annak érzékelésére egyaránt gyökeres átalakító hatással van.

Ezt a blogot azoknak írom, akik élik, tapasztalják ezeket a változásokat.

Meggyőződésem, hogy bár ezek az átalakulások természetesen a felszínen, azaz az anyag szintjén is tetten érhetők (gondoljunk csak például a gazdaság rendszerszintű válságára vagy a környezetünk globális állapotára), teljes valójukban csak egy ennél is nagyobb rendszer részeként, spirituális vonatkozásaikkal együtt értelmezhetők, ragadhatók meg. Valódi, legősibb önesszenciánk egyfajta hibernációból ébredő Houdini-ként évezredes rétegek alól szabadul fel éppen, egyebek mellett a külső környezet kényszerítő és sürgető nyomásának szó szoros értelemben roppantó ereje hatására. Hatalmas energiák törnek utat maguknak, a külső világban és egyénben egyaránt: az egyik segíti a másik ébredését. Hiszen amint bent úgy kint is, ugyebár.

Tehát, ezt a blogot azoknak írom, akik érzékelik ezeket a változásokat.

Akik már tudják, hogy a gazdasági válságnál valami sokkal mélyebb zajlik a világban. Akik kezdenek ráébredni egy, az eddiginél kiterjedtebb, új és gyakran mágikus valóságra és lassan (vagy éppen villámgyorsan) megváltozik az egész életük. Akik még mindig néha érteni és nem csak érezni akarják ezeket a változásokat - és ez persze nem sikerül nekik. Akik elkezdtek érzékennyé válni saját és környezetük energiáira. Akikkel épp csak elindult a változás hullámvasútja és talán ijedten konstatálják, hogy visszafelé már nem vezet út. Akik ráfekszenek az élet hullámaira, de az akár ezredszer is ledobja őket (és emiatt aztán azt hiszik, hogy valamit rosszul csinálnak). Akik már kint vannak néhány örvényből és lassan rutinos szörfössé válnak az új vizeken. Akik - látszólag maguktól, látszólag külső hatásra -  épp csak elhagyták az eddigi komfortzónájukat. Akik (újra)felfedezik a hála jelentését, kezdve meglátni az apró csodákat minden pillanatban. Akik hosszú évek számkivetettsége után újra szerelembe esnek az élet ízeivel, színeivel, illataival és emlékeivel és most úgy érzik, végre hazatértek. Akik úgy látják, az eddig átélt szörnyűségek új értelmet nyernek. Akik úgy érzik, elakadtak az átalakulásban. Akik épp valamilyen válságban vannak és most a megoldáson töprengenek. Akik már tudják, hogy a Most kapuján át bárhová eljuthatnak. Akik már megértették, hogy a valódi hitnek a valláshoz semmi köze. Akik már teljesen átadták magukat a változás sodró folyamának és most tanulnak elengedni. Akik most ölelik magukhoz újra a rég elhanyagolt, bennük élő gyermeket... Akik új barátokat szereztek és akiket a régiek talán bolondnak néznek, kinevetnek. Akik már érzik, a régi életük nem vezet sehová. Vagy akiket esetleg elkezdtek gyógyszerekkel kezelni, csak mert többet érzékelnek a világból, mint az “orvosuk”.

A világban ez a korszakhatárt jelző változás egyre gyorsul. Az utak kifelé, a külső megoldás felé minden irányban lezárulnak. Nem maradt más járható út, csak a befelé vezető.”

És láss csodát, ez a változás az elmúlt 6 évben tovább gyorsult! 

És miközben az emberek egyik (jelenleg sajnos elenyészően kisebb) része igyekszik egyre inkább megnyílni az újjászületés lehetőségének, gyermeki izgalommal szörfözve a lassan cunamivá dagadó hullámokon, a lelkekért kinyújtja csápjait az önmagába újra és újra visszatérő, így minden pulzálásával tömegeket magába szippantani képes szintetikus valóság, a Mátrix is. Avagy, ahogyan akkoriban hivatkoztam rá, “egy keretrendszer, egy önálló életre kelt komplex tudati-érzelmi-önkorlátozó program, amelyet fenntartunk-működtetünk.”          

Valóság az, amit közösen annak hiszünk, elfogadunk. A közös megegyezésen alapuló (konszenzusos) realitást tehát a közös hiedelmeink tartják életben. E relatív valóság létfontosságú összetartó kovásza, alapprogramja, hogy minden, ami az emberiség életében ma van, az volt tegnap és lesz holnap is. Eszerint, lehetnek ugyan kényelmetlenebb változások, de csak olyanok, amelyekhez hasonlóak biztosan előfordultak már ezelőtt, vagy ha nem, hát majd a fejlett tudomány, meg a technika úgyis megoldja őket és az élet megy tovább. Legalább is ezt állítja az Állandó Dolgok Vallása. 

Nagyon úgy tűnik azonban, hogy ez a hiedelmünk, aktuális valóságunk gyorsuló széthullásával, egyre nagyobb nyomásnak van kitéve.

Nézzük például csak az alábbi, tetszőlegesen kiragadott néhány példát, amelyek (bár az emberiség valóban látott már ordító igazságtalanságokat, népirtásokat, természeti katasztrófákat és általában, velőtrázó átalakulásokat) legalább is igy egyszerre megjelenve, biztosan nem tartoztak fajunk utóbbi párezer évének mindennapjaihoz.

- Az Antarktisz jégtakarója közel hatszor gyorsabban olvad, mint az 1980-as években, Grönland jege pedig négyszer gyorsabban fogy, mint 16 éve. Kizárólag 2012-ben több mint 400 milliárd tonna jég tűnt el,

- jelenleg éppen a hatodik kihalási hullámnak lehetünk szemtanúi, a fajok az előző évszázadhoz viszonyítva ezerszer gyorsabb ütemben tűnnek el a Földről, 

- a napfény visszaverésében és a klíma szabályozásában kulcsszerepet játszó Jeges-tenger nyári jege 1979 óta a felére csökkent: a változás nagyrészt az elmúlt évtized leforgása alatt zajlott le, negyed évszázadon belül a tenger jelenlegi neve teljesen értelmét veszti, 

- a Föld élővilágára halálos kozmikus sugárzástól védő magnetoszféra gyorsuló ütemben gyengül, míg az ipari forradalom előtti évszázadokban százévenként veszített egyhuszadnyit az erejéből, ehhez ma már elég egy évtized, a gyorsulás itt tehát tízszeres,

- a Föld klímája drámai mértékben változik, és több megfigyelés szerint a Naprendszer egyéb bolygói is melegszenek (így például a Neptun és a Plutó), és a jégsapkáik olvadnak,

- a fenti folyamatok egy része akár a Föld mágneses pólusváltásának előhírnöke is lehet: a széles körben elterjedt nézetekkel ellentétben a Berkeley-i Egyetem kutatói pár éve arra jutottak, hogy egy ilyenhez nem kell többezer év, egy emberöltőn belül is lejátszódhat


- valamint, egyáltalán nem utolsó sorban, az ismert történelem során sosem lakta majd’ 8 milliárd ember a bolygót és az egyetlen valóság természetéből adódóan (ld. a későbbiekben rövid kvantumfizikai kitérőmet) sosem ömlött még ekkora és ilyen összetett emberi tudattalan tartalom az életünkbe.

******

Rendkívül izgalmas (hogy visszafogottan fogalmazzunk) változásokon megyünk tehát keresztül! Egészen 40,000 évet kell visszatekernünk a képzeletbeli prehistorikus lejátszónkon, hogy újra hasonló körülményekre leljünk. Tudományos kutatások igazolják ugyanis, hogy némiképp azonos természeti-környezeti jelenségeknek volt szemtanúja fényre lépésekor a Homo Sapiens, és ezzel párhuzamosan rejtélyesen éppen eltűnő elődje, a neandervölgyi ember is! 

A világ elsőszámú, földtudományokkal foglalkozó lapjában, a  Reviews of Geophysics-ben megjelent egyetemi tanulmány szerint az emberiség evolúciójának utolsó 200,000 évében végig kulcsszerepet játszott a mágneses mező gyengülése, ezzel párhuzamosan az - elsősorban a Napból a Földre érkező - kozmikus sugárzás megnövekedése. Talán nem teljesen elrugaszkodott ez alapján a feltételezés: “mintha" anyabolygónk és a Nap koordináltan működne együtt bizonyos ciklusonként a földi élet mérföldköveinek és az emberi tudatosság evolúciójának alakításánál. 

Earth's magnetic field

A körülbelül tehát 40,000 évvel ezelőtt a Föld színéről mágneses mező gyengülésével, fajok tömeges kihalásával egyidőben eltűnt neandervölgyi ember helyét átvevő Homo Sapiens számára az egyik elsődleges megtapasztalás az irányítás, az uralkodás, a birtokba vétel volt. Milyen logikus is, hogy az Élet folyamáról leválasztott, mélyvízbe dobott, magányos elme és lélek első reakciója a külső környezet feletti kontroll volt! Bizonyos értelemben az élettel szembeni bizalmunk elvesztésének kollektív kivetülése az is, hogy mint globális társadalom, minden lehetséges módon kontrollálva vagyunk - napról napra erősebben, talán hogy a tükörben végre felismerjük magunkat. Az új faj továbblépése és fejlődése, felemelkedése éppen ezért az Élet központi főáramlatába való visszatérésén, az egységre ébredésen, együttműködésen, a dolgok abszolút rendjéről való tudás visszaszerzésén kell, hogy alapuljon.

Jelenleg a Földön tudati evolúció zajlik, amely, bár szabotálására történnek kísérletek - meg nem állítható. Az Élet szabadon áradó, önkifejező, teremtő folyamának útjába legfeljebb ideig-óráig lehet gátat építeni úgy, ahogy mi tesszük azt tudatosságunk jelenlegi szintjén. A társadalmi méretű pszichózis, amelyben jelenleg élünk, valójában éppen hogy felgyorsítja ezt az evolúciót. Ha egy békákkal teli fazék alatt felcsavarják a lángot (vö. a világban az emberi tudatosság ellen zajló totális háború és félelemkeltés) nem azt fogják elérni vele, hogy minden egyes béka megfőjön. Inkább két másik dolgot: 1) az életképes egyedek hamarabb kiugranak a fazékból, mint takaréklángon tették volna 2) a hirtelen hőhatás több elalélt békát “ébreszt fel”, mint egy esetleges fokozatos hőmérséklet emelkedés. 

Ahogyan azt kvantumfizikai kísérletek is igazolni látszanak, a megfigyelő tudatosság (nem önmagukban a gondolatok, ld a későbbiekben) hatással van a valóságra, alakítja azt. Namármost, ha az emberiség egyik része tudati evolúción megy keresztül, akkor a másik, azaz egyre inkább “lejárt szavatosságú” ego-tudatot képviselő csoport (egyik minőség sem jelent önmagában jót, vagy rosszat, minden megaludt tej frissnek számított egyszer) előbb-utóbb egész egyszerűen egy másik kollektív valóságot fog “vetíteni” magának, mint az első. Bármily hihetetlenül hangzik, bizonyos értelemben hasonló történhetett a neandervölgyi emberrel is, amikor felváltotta a homo sapiens. A kutatók számára a mai napig rejtély, hogy néhány ezer év együttélés után miért tűnt el hirtelen az egyik faj. Számomra nagyon érdekes viszont a fentebb már hivatkozott elmélet, amely szerint a meggyengült mágneses mezővel együtt járó megnövekedett háttérsugárzást (a Laschamp-eseménynek elkeresztelt részleges pólusváltás során a Földet körülvevő magnetikus védőernyő ereje a jelenlegi mindössze 5%-ára csökkent) a homo sapiens bírta jobban: azaz, ha úgy vesszük, bizonyos értelemben egy idő után már nem tudtak többé egy közös valóságon osztozni.

The Automated Zodiac, Part 1: The story of homo-luminous « astrodharma.org

 

Nem elképzelhetetlen tehát, hogy neandervölgyi barátunkhoz hasonlóan a Homo Sapiensnek is lassan leketyeg majd a szavatossági ideje - ezt a folyamatot erősítheti, gyorsíthatja fel az említett környezeti tényezők mellett a faj egyfajta degeneratív betegséghez hasonlatos kapcsolata élő környezetével. Hogy a folyamat pontosan mikor, hogyan és milyen körülmények között éri el tetőpontját, egyelőre még rejtve marad előttünk. 

Nem egyértelmű, hogy a gyengülő mágneses mező, az ennek következtében növekvő, DNS-ünkig hatoló információt hordozó, beérkező kozmikus sugárzás, egy közelgő környezeti kataklizma fenyetegetésének sürgető kényszere, a fogyasztói társadalom és a politikai rendszerek önpusztító ámokfutásának kijózanító természete, az időminőség megváltozása, az önismereti módszerek robbanásszerű elterjedése, a személyes traumák növekvő felszínre kerülése milyen ok és okozati kapcsolatban áll egymással és erősíti a jelenlegi tudatszint- emelkedési folyamatot. Talán inkább úgy helyes közelítenünk  a kérdéshez, hogy mindez valószínűleg egyszerre történik, egyszerre hat.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mind többen osztják meg velem élményeiket, utazásukat, a pszichospirituális alkímia belső útját (kik már  tudatosabban, kik még a fénytől kicsit hunyorogva) járók közül. A beszélgetések, a coaching ülések során kiderül, hogy a transzformációs folyamat éppen mivel szembesíti az egyes utazót. Mindannyian - hozzám hasonlóan "hétköznapi emberek" - a valódivá, egyénivé válás különböző alkímiai fázisain mennek keresztül. Akárcsak tették azt a történelem ködén máig átragyogó legendás alakok: zsenik, mártírok, filozófusok, szentek, spirituális tanítók, alkimisták, templomos lovagok, vagy akár egyes szabadkőművesek. Ma a tudati evolúció göröngyös hágóján felkapaszkodók gyakran öntudatlanul is követik a lelki felemelkedésnek azt a térképét, amelyek ők hagytak örökül számunkra maguk után. Magam is tanúsíthatom, hogy többségük már  jóval a Homo Sapiens tudatszintje szintje fölötti, a tömegek számára jelenleg sajnos elképzelhetetlen, kapcsolódott valóságban, önmagával és világával egységben éli mindennapjait. A Homo Sapiens 2.0 tehát igenis jelen van már a világban: ugyan még kis számban, de az elmúlt évszázadokkal ellentétben már távolról sem magányosan.

A kollektív valóság radikális és végleges kettéválásának lehetősége felfoghatatlan, erőltetett, elrugaszkodott ötletnek tűnhet sokaknak, pedig még az egyéni nézőpontok polarizációja és kibékíthetetlen szembenállása sem számít már jó ideje új jelenségnek. Politikai beállítottságtól, nemtől, kortól, életkörülményektől, neveltetéstől, bőrszíntől, vallástól függően máris  száz és száz egymásnak feszülő, áthidalhatatlanul különböző perspektíva küzd a világban, félelmek, ragaszkodások, valaha elhitt, mára meghaladott történetek által tüzelve: megannyi egyéni, személyes “univerzum”. (A közösségi média az egyik remek játszótere a személyes világoknak, ma egy erdőirtásról szóló cikk alatt például egyaránt láttam síró és hahotázó ikonokat.)  

Uplifting Trance Compilation - Split Reality - YouTube

A különböző nézőpontok szembenállását gerjeszti még tovább, az így keletkező energiából táplálkozva, jó ideje egy meglehetősen sötét erő a világban, a tudati evolúciós folyamatot, a valóságok végleges elválását egyszerre akadályozva és felgyorsítva. Ma már azonban nem a neandervölgyi idejét éljük, az emberi közösséget komplex gazdasági, társadalmi, vallási, kommunikációs rendszerek kötik össze, vagy éppen választják el egymástól, így a parazita ezeken keresztül is ki tudja fejteni hatását. Nem feltétlenül kellemes téma, de mivel hiszem, hogy a fényhez az árnyékainkkal való szembenézésen keresztül vezet az út, az alábbiakban részletebben is foglalkozunk az élősködővel, valamint azzal, hogyan tudjuk tudatos munkával mindinkább enyhíteni a hatását a mindennapjainkban.

 

******

A WETIKORÓL

 

A kanadai őslakos indiánoknak volt erre a parazitára egy kifejezése, a wetiko. 

Sokféleképpen fordítják, de lényegében az emberből  kénye-kedve szerint ki-bejárkáló démont, a felette az uralmat átvevő “sátánit” értették alatta. Árulkodó jelenlétét a spirituálisan fejlettebb, technikailag azonban elmaradottabb észak-amerikai törzsek a hódító fehér ember természettel szembeni érzéketlenségében, uralkodási dühében, materializmusában, öncélú pusztításában, felhalmozásában, félelem táplálta mohóságában, patologikus bizalmatlanságában látták megnyilvánulni. Nem kell persze valamilyen mesebeli alakra asszociálnunk, inkább az emberi pszichével, a tudattalanunk bugyraival, magunkkal cipelt félelmeinkkel, ragaszkodásainkkal szimbiózisban élő, azokba horgot vető, őket felerősítő, intelligens gondolatformákról, egyfajta elmeparazitáról van szó. A wetiko energiája tehát tulajdonképpen a tudatosságunk vírusa, amelynek természetellenes lenyomatát valóságunk minden szegmensében megtapasztalhatjuk. Virágzásához az ősbizalmát vesztett emberre, azaz a gyermeki kíváncsiság, valódi jelenlétünk, belső kapcsolódásunk hiányára van szüksége. A wetiko részben, de csak részben, mi magunk vagyunk: nagyjából, amennyire egy megbomlott elméjű ember tévképzeteit régi önmagával azonosíthatjuk. Energiája a bennünk élő sötétségből táplálkozik: ebből következően ott a leglátványosabb a jelenléte, ahol az emberek tömegesen érhetők el, vagy ahol olyan döntések születnek, amelyek ezrek, milliók életére vannak kihatással. Klasszikus példái ennek az emberiséget így vagy úgy megosztó intézmények, így a politika, a média, vagy éppen a vallási mozgalmak nagy része, hogy csak néhányat említsünk. De ugyanígy életjelet ad magáról ez az élősködő magányunkban vagy társas kapcsolatainkban (aktuálisan: bezártságunkban) is, felerősítve kételyeinket, aggályainkat, szorongásunkat, utat adva ezáltal önmagunkba vetett bizalmunk, önszeretetünk megkérdőjelezésének is. 

dark.jpg


Egyes források szerint a törzsi kifejezés a wí-dago tőből származik, amelynek jelentése körülbelül annyi: “kizárólag magáért való, csak magával törődő”. Ha végigtekintünk a világban zajló felfoghatalan pusztításon, a wetiko társadalmi kivetülésével, a kollektív önzéssel szembesülünk: a bioszféra kizsákmányolásával, az állatvilág megtizedelésével, az érzéstelenítő/serkentő/nyugtatószerként használt korlátlan fogyasztással, az ezeket kísérő irracionális, hiszen végül önfelfaló globális mohósággal. Gyakran hallani a kérdést, hogy miért kell még egymilliárd dollár annak, akinek van 100 másik, ha ennek megszerzése akár a saját gyermekei jövőjének kárára történik - a rövid válasz valószínűleg itt is a kielégíthetetlen wetiko őrület jelenléte.

Hogy ez a vírus mikor, hogyan és miért került kölcsönhatásba az emberi lélekkel, a legendák és találgatások homályába vész. De hogy az emberi megtapasztalásnak nem volt mindig része a kollektív pszichózis vírusa, abban a magam részéről biztos vagyok.

Persze nem valamiféle kizárólagos amerikai őslakos hagyomány a wetikóról való tudás, az ősi keresztény és zsidó szekták arkhón névvel illették, a Gyűrűk Urában Tolkien a valaha ember formájú, a hatalomért és halhatatlanságért a gonoszt örökkön szolgáló gyűrűlidércként örökítette meg ugyanezt a pszichospirituális kannibált. A kortárs művészetben rengeteg helyen bukkan fel valamilyen allegorikus vagy direkt formában. Többek között Luc Besson Ötödik elemében, a Földet - is - felfalni, elpusztítani vágyó Mr. Árnyékként, a vírus emberi megtestesülésére pedig jó példa lehet Francis Underwood, a pszichopata amerikai elnök a Kártyavár című tévésorozatból. Ridley Scott Prometheusában Charlie Holloway űrhajós végzetét is közvetve egy, az idegrendszerébe jutó parazita hozza el, amely önmagából valami egészen mássá változtatja. A Pókember mozi trilógia harmadik részében, valamint ugyanígy a Venomban is élősködő költözik a főhősbe és veszi át felette az irányítást, legrosszabb személyiségjegyeit felerősítve, önmaga ellenpólusává változtatva őt. Stanley Kubrick halhatatlan Űrodüsszeiájában pedig az emberiség hajnalára teszi a sötét árnyék megjelenését (a legendás filmbéli monolit valószínűleg egy külső intelligencia beavatkozásának szombóluma), amikor az addig békés hordák húst kezdenek el fogyasztani és az állatok csontjaival egymást és további állatokat leölni.

10 great films set in the prehistoric era | BFI

 

Az egyik legismertebb wetiko metafora a popkultúrában azonban mégiscsak Smith ügynök a Mátrix című filmből.

A wetiko, elég csak az ügynök karakterére gondolnunk, nem önmagában gonosz. Egyszerűen a fel nem ismert tudattalan sötétünk generálta érzelmi energiánkkal, belső megfigyelés helyett kifelé fókuszáló figyelmünkkel, hiányainkkal, tudatosságunk vakfoltjaival táplálkozik. Ahogy már írtam itt róla régebben, Smith ügynök jéghideg, tökéletesen érzelemmentes, iszonyatosan jól szervezett, baromi hatékony, de nem gonosz - kizárólagosan az önfenntartás hajtja. Morpheus Neo számára egy Duracell elemmel magyarázza el, mire kell az ember a Mátrixnak. A wetiko ugyanazt teszi velünk, amit mi teszünk például az állatokkal, vagy éppen a teljes élővilággal: az utolsó cseppig együttérzés nélkül kizsákmányolja életenergiánkat. A metafora valós, a wetiko vírus elemként használ minket. Fontos megjegyeznünk, hogy a wetiko, mint élősködő nem tévesztendő össze árnyékszemélyiségeinkkel, öntudatlan működéseinkkel, traumáinkkal. Ha az előzőek horzsolások, sebek, amelyeken keresztül életenergiát "vérzünk el", akkor ezt a természetellenes vírust talán egy piócához, vagy kullancshoz hasonlíthatjuk, amely megtapad a nyílt felületen, ahol kitettségünk a legnagyobb és ahol túlélése a leginkább biztosított. Oda fúrja be magát, ahol nem csak, hogy nem vagyunk önmagunk, de minderről ráadásul fogalmunk sincsen. A parazita által megszállott egyén és társadalom természetesen nincs tudatában fertőzöttségének és mindazt, ami külső világában történik, teljesen természetesnek veszi. Pedig az életmód, a reakciók, amelyek a lélek e megbetegedése által a világban megnyilvánulnak, nem is állhatnának messzebb a “természetestől”.

agentsmith.jpg

Éppen ezért, a fokozatosan önmagára ébredő tudat a wetiko számára egyre inkább már csak egy lerabolt svédasztal lesz majd. Ha emlékszünk, a Mátrix ügynöke a szóbanforgó élősködő tökéletes metaforája: bárki alakját, formáját fel tudja venni, kivéve a Mátrix-ot (tehát ismét, konszenzusos valóságunkat) belülről meghekkelő, annak hologram természetére ráébredt szereplőkét, Morpheusét, Neoét, Trinity-ét.

A valóságban persze mindannyian ki vagyunk téve az érzelmi energiavámpír támadásának, de minél jobban átvilágítjuk tudattalan működéseinket, annál kevésbé. A wetiko túlélési stratégiája a világban mindenekelőtt a “divide et impera” az “oszd meg és uralkodj” elve, amely minden leigázó, hódító, diktátor (gyakran maguk is megtestesült wetikók) mottója a Római Birodalom óta, de valószínűleg már jóval annak előtte. A modern kori háborúk, a tüntetések, hatalmas érzelmeket felszínre hozó mozgalmak és ellenmozgalmak, vagy akár a pártpolitikán acsarkodva viaskodó szomszédok, a Facebook posztok alatt egymásnak eső kommentelők, de bizonyos értelemben az úgynevezett “nyugati civilizáció” és a fogyasztói társadalom egésze, mint a lélek eltorzított szándékai, mind-mind a parazita Duracell elemei és petricsészéje. Ez az elmevírus, a szimbióta ünnepli az életünkért fel nem vállalt felelősséget és a belső jelenségek externalizációját, azaz, amikor nem vagyunk képesek/motiváltak/hajlandóak felismerni magunkat saját valóságunkban, individuális vagy társadalmi problémáinkban, amikor rámutatunk a másikra, a külső felelősre, a helyzetre és magunktól eltaszított érzéseinkért az azokat “kiváltókat” kezdjük hibáztatni. Mivel a wetiko túlélése a nem tudatosított sötétségben rejlik, célja táptalajának fenntartása: belső ("szeretet", "bőség", "otthon", "biztonság") hiányainkat átcímkézi külsőkké, figyelmünket kifelé irányítva a lehetséges megoldások tekintetében, ami többek között környezetünk pozitív visszajelzéseinek végtelen és patologikus keresésében, valamint dühöngő fogyasztási tébolyban is megjelenik. 

agentjonespossess.png

Jones ügynök a Mátrixban éppen magára ölt egy emberi lényt

A wetiko hozzájárul, hogy az emberi lélek autentikus szikrái ne állhassanak össze egyetlen hatalmas tisztító lánggá a világban. A lélek valódi igazsága jelenhetne meg például kollektíven az olyan társadalmi fellobbanásokban, mint a nők zaklatása és kihasználása ellen szót emelő metoo, a feketéket érő rendőri erőszak megállításáért harcoló black lives matter, vagy éppen a klímamozgalmak, ha az abban résztvevők személyes, tudatosulatlan lelki árnyékaiba akadó intrika és manipuláció meg nem osztaná és végül ezerfelé szabdalva, egymás ellen nem fordítaná az eredetileg tiszta, ártatlan és valódi önkifejeződést. Hogy is mondta Snow elnök (ismét egy megtestesült wetiko) Az éhezők viadalában?  “A népnek a reményhez elég egy szikra, de kordában kell azt tartani”. A wetiko háttérben operáló sötét árnyéka a fenti módokon (is) gondoskodik a napi betevő érzelmi energiájáról, arról, hogy az emberi lélek lángja ne lobbanhasson fel és a tűz ne terjedhessen tovább. 

Ajánló: Az ötödik pecsét - Magánbeszélgetés

Wetiko-ember: a civilruhás nyilastiszt ,Latinovits Zoltán az 1976-os Ötödik pecsétben (R: Fábri Zoltán)

Míg a vírus a kisebb csoportokban vagy a társadalom egészében megjelenő véleményeket polarizálja, a fősodorból kifelé tekintőket kiközösíti, a belső igazságuk szerint szólókat és élőket pedig igyekszik megsemmisíteni. A középkorban eretnekként vagy boszorkányként megbélyegzettek, máglyára kerültek emlékei a mai napig hullámokat vetnek az emberi faj közös tudati “levesében”, sőt, napjainkban a valóságban is újra manifesztálódnak - mivel minden érzés és érzelem valaminek az újraélése, gondoljunk csak a gyermekkorra, az ősöktől örökölt traumákra, (ld. epigenetika) vagy, akinek az elmélet elfogadható, a reinkarnációra. A polarizáció persze létrejöhet magán a személyiségen, világnézeten belül is, a wetiko által átvett elme kizárólag végletekben gondolkodik, így a világot például ellenségekre és szövetségesekre osztja. Underwood elnök (Kártyavár) életfilozófiája, a “Vadássz, vagy legyél a vad” ismét jól illusztrálja ezt. 

Miközben a globális wetiko pszichózis, részben az említett politikán, vallásokon és médián keresztül, immár fokozatosan átveszi az uralmat a társadalom többsége fölött, mindenek felett álló jelszavává a - természetesen a mindenkori hatalom által kínált és kontrollált - biztonságot emeli. A biztonság persze olyasmi, ami sosem volt kompatibilis az emberi teljességgel, ha belegondolunk, a legnagyobb dolgok az életben mind bizonytalanság állapotában, vagy éppen abból születtek. Ahogy a több ezer éves emberi fejlődés elér technikai csúcs és (legalább is az elsöprő többség számára) spirituális mélypontjára, az érzéstelenített társadalom minden egyes tagját elvégzett belső munkájának függvényében naponta számos, különböző intenzitású wetiko támadás éri az említett csatornákon, (vagy sajnos éppen saját, közeli ismerősein, szerettein és az ő tudatossági vakfoltjaikon, például félelmeiken) keresztül. Ugyanaz a szimbiotikus szándék kínálja a külső látszat-megoldást legbelsőbb félelmeinkre, amely ezzel párhuzamosan folyamatosan fel is erősíti azt. 

A biztonság mellett a wetiko rák újabb tünete a kényelem szerepének központivá válása az egyén és a társadalom szintjén egyaránt. Az elmevírus által átfertőzött manipulatív rendszer olyan, mint egy túsztárgyaló, aki meleg vizet és villanyt ad az elengedett foglyokért , hogy aztán bármikor újra elvehesse ezeket a szolgáltatásokat, és később még többet kérhessen újbóli visszakapcsolásukért. A kollektív wetiko elsőszámú megtestesítői, a globális mátrix, azon belül az államok (egyéni szinten természetesen a politikusok és az őket felhatalmazó szavazók többsége) éppen ilyen zsarolásokkal építik most le a szabadságunk megmaradt utolsó darabkáit, a “kényelemért” és “biztonságért” cserébe.

Teleshoppingová jednička skončila v konkurzu. Doplatila na to Nova a ČSOB |  E15.cz

Mára egy eltompított, nagyrész szintetikus társadalom lettünk, az egyének többségében teljesen elvesztve kapcsolódásunkat ösztöneinkhez, a fordítói kulcsokat az Élet szimbolikájához. Gondoljunk csak bele, hogy miközben a tudat tágulását, saját önfelfedezésünket célzó gyakorlatok, így például a böjt és érzéseink csöndes "végigszkennelése" valaha milyen fontos részei voltak a meditációs, vagy akár vallási praxisoknak is, ma, ebben az egyre abszurdabb végjátékben épp az ünnepeket megelőző időszakok a leghangosabbak és a legvadabb fogyasztásra ösztönzők.

 

  

UNUS MUNDUS: AZ EGYETLEN VILÁG MINDEN MÖGÖTT

 

kanyon.jpg

A társadalmi szintű elmevírus-fertőzöttség okán az élet egyik legfontosabb célja, vagyis, hogy abban felismerjük magunkat, meghiúsul. A wetiko azt jelenti, hogy elveszünk az élet drámájában: a cselekmény tanulsága helyett a karaktereket alakító színészekre és a díszletek minőségére kerül a figyelmünk hangsúlya. Elég egy pillantás jelenlegi világunkra, hogy láthassuk, mindez hová vezet.  

Itt érdemes talán néhány szót szólnunk a valóság természetéről.

Talán a francia matematikus, Descartes és az angol fizikus, Newton neve fémjelzi a leginkább annak a korszaknak a kezdetét, amely az utóbbi évszázad során teljesedett ki és amelyet leegyszerűsítve a materializmus korának is nevezhetünk. Ennek alapvetése, utóbbi fizikus szavaival élve, hogy az anyag tömör, masszív, áthatolhatatlan részecskékből áll. Azaz, van az anyag, és vagyunk mi, a külső történésektől elkülönülten (e filozófia szerint alapvetően magunk is egyfajta matéria), akik az anyaggal legfeljebb úgy kerülünk kölcsönhatásba, ha például étel formájában magunkhoz vesszük, valahol beleverjük a fejünket, vagy mondjuk, ruhaként magunkra öltjük azt.

Az uralkodó tudományvallás alapkövének számító megközelítés ellenére a legtöbben azért időnként érzékeljük, hogy a valóságunk valamilyen módon reagál ránk. Például egy kialvatlan éjszaka után, nyűgösen általában többet szerencsétlenkedünk, a valóság fogaskerekei akadoznak, a főnök sose volt még velünk undokabb, minden lámpa piros a városban. Míg mondjuk, ha éppen kezdő szerelmesek vagyunk, de ráadásul még futottunk is egy kört a parkban és megittunk egy jó kávét, akkor dopamin, oxytocin, szerotonin, endorfin hormonokkal felturbózott idegrendszerünk átmenetileg a vágyott jelenlét állapotába "üt ki" minket, látszólag nincs akadály, minden kapu magától megnyílik előttünk a folyamatos áramlásban. 

A kulcsszó itt az "átmenetileg". Merthogy aztán, ahogyan elménk kedvtelve "rácuppan", el is veszítjük ezt a mennyei állapotot. Hiába kapaszkodnánk görcsösen a kialakult flow-ba, az élet akadálytalannak tűnő áramlásába, azaz éppenhogy ezért, a flow-hoz való ragaszkodásunk miatt fog az homokszemekként kiperegni az ujjaink közül. Egyfelől ugyanis ítéletet kezdünk formálni a valóság egy bizonyos részét illetően, csak a számunka “jót” akarjuk kiválasztani, a "rosszat" (ld. még ""negatív") nem szeretnénk megtapasztalni. Másfelől, ez természetesen azt is jelenti, hogy a jó és a rossz relatív ellentétét még nem oldottuk fel magunkban (nem vagyunk a Megfigyelő állapotában) és ennek szükségszerűen meg kell jelennie külső valóságunkban is. Közben pedig folyamatosan tömött sorokban várakoznak a személyre szabott, ébresztő megtapasztalások, hogy megfigyelőként beengedjük, majd átengedjük őket magunkon. Mi meg folyton csak "elengedni" akarunk, ami gyakran csupán egy újabb szó a valódi belső munka, azaz érzéseink megbecsülésének elkerülésére.  

Can Humans Directly Observe the Quantum World? Part I - SAND

 

A megfigyelő tudatosság és a kvantummechanika egymással szoros kölcsönhatásban lévő fogalmak. Azaz, a tudatunk közvetlen hatással van a valóságra. Jelenleg azonban jónéhány spirituális irányzat sajnálatosan eltorzítja ezeknek a tudományos teóriáknak és kísérleteknek a tanulságait. Ezekre alapozzák ugyanis például azokat a népszerű technikákat, amelyek az egóelme számára kedvező, kívánatos valóság “tudatos” manifesztálását hivatottak elősegíteni. Valójában azonban a tudomány eddigi kutatásai és a gyakorlat egyáltalán nem azt igazolják, hogy az egónk teremtené a valóságunkat. Azt gondolom, sokkal inkább a belső tudattartalmaink összessége, azaz például tudattalanunk átvilágítottságának foka is megjelenik a vetített képben. Valószínű, hogy egyedi és csakis ránk jellemző belső konfigurációnk, - azaz, hogy a Világegyetemben mindent átható, folyamatosan teremtő és teremtése eredményét megfigyelő tudatosság (“az egyetlen mező”), mint bennünk, emberekben is jelenlévő társ-teremtő jelenlétére milyen mértékig ébredtünk rá tudás-szinten - vissza fog tükröződni személyes realitásunkban. 

A XX. században Carl Gustav Jung svájci pszichiáter volt az első, aki személyes megfigyelései alapján felvetette, hogy léteznie kell egyetlen összefüggő mezőnek (elnevezésével, Unus Mundus, azaz Egy Világ), amely a láthatón, tapinthatón és érzékelhetőn túl összeköt, áthat és visszatükröz mindent és mindenkit. És mivel például egyéni tudatunk tartalma és külsőként érzékelt valóságunk ugyanannak a mezőnek, nevezzük most ezt egyetlen, mindent átható tudatosságnak, a része, ezért valamilyen formában előbbi meg fog jelenni, ki fog vetülni az utóbbiba. Mindez egyébként abszolút értelemben egyáltalán nem volt új megközelítés már Jung idején sem, egyebek mellett a pszichospirituális alkímia például ősidők óta foglalkozott az észlelő emberi tudat és a valóság egymástól elválaszthatatlan természetével, az “amint kint, úgy bent” jelmondata alatt. 

“Jung éppen egy páciensének pszichoanalízisét végezte, aki az álmáról mesélt, abban pedig egy – az egyiptomi mitológiából jól ismert – szkarabeusz bogár szerepelt. Az álom elemzése közben valami koppant a rendelő ablakán, amikor pedig azt kinyitották, egy élő európai szkarabeusz esett be rajta. Jung a bogarat a hölgy felé nyújtotta, hozzáfűzve: „Asszonyom, íme a szkarabeusza!”.

Klasszikus “bogaras” történetét a legendás pszichoanalitikus gyakran használta annak illusztrálására, hogyan bukkanak fel ugyanazok a tartalmak egyszerre a tudattalanunkban és a külső valóságunkban, amelynek az emberiség közös tudati mezője (mert hogy ilyen is van) szintén részét képezi. Utóbbi kollektív ősképeinket is tartalmazza, időn és téren túli kulcsokat pszichénk, belső fejlődésünk és külső valóságunk, valamint, ezek kapcsolatának jobb megértéséhez. Ezeket a mindannyiunkra hatással bíró, a közös tudatban "visszhangzó" szimbólumokat Jung archetípusoknak nevezte el, de a szintén az ősidők ködébe nyúló hagyományokon alapuló tarot kártya például (bár széles körben elterjedve jóskártyának használják) szintén ilyen primordiális, az időtlen ős-tudatból eredeztethető jelképeket sorakoztat fel.  

Az archetípusok külső világunkban való megjelenésének egyik szemléletes példája a tarot kártya XVI-os, nagy arcanum lapjának és a 2001 szeptember 11.-i New York-i tragédiának a megfeleltetése. A kártyalapon a torony tetejébe tűz (villám) csap, egy korona a földre hull ,egy birodalom (globális rendszer, világnézet, esetleg maga a valóság?) elveszti addigi meghatározó szerepét és a lángoló toronyból égő emberi alakok vetik magukat a mélybe. A párhuzam a tarot lap témája és a New York-ban valóságosan lejátszódott események között legalább is figyelemreméltó. Ráadásul a kártyalap eredeti jelentése többek között hatalmas változás, emelkedés, ez esetben az egész világ egére kivetítve üzen: rendkívüli változás előtt állunk. Ki tudja, talán éppen jelenlegi evolúciós lépésünk, ugrásunk segít értelmezni az üzenetét.

rws_tarot_16_tower.jpg

Mondhatja ezekre a kiragadott kvantum példákra a szkeptikus elme, hogy a hasonló egybeesések a véletlen művei. Nem így gondolta azonban ezt Wolfgang Pauli, aki Jung pácienséből lett a pszichoanalitikus elméletének támogatója és továbbfejleszője. Bár komoly tudósként, későbbi Nobel-díjas fizikusként maga is egészséges adag szkepszissel bírt, a Junggal való együttműködés és az archetípusok beható tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy azok kapcsolatot jelenthetnek az egyes események fizikai megnyilvánulása és az azokat tanulmányozó elméje között. A két meghatározó tudós ezután együtt dolgozta ki a valóságunkban egyidőben megjelenő, jelentéssel bíró szinkronjelenségek, az úgynevezett szinkronicitások elméletét. Pauli egyébként Nobel-díja mellett (melyre maga Einstein jelölte) később Max Planck-díjat is kapott. Az egyébként szintén fizikai Nobel-dijas Plancktól származik a múlt század legelejéről a következő idézet: “Olyan, hogy anyag nincsen. Minden anyag egyetlen >>erőn<< belül ered és létezik, amely erő rezgésbe hozza az atom részecskéjét, miközben egyesül Naprendszerünk minden atomjával. Azt kell feltételeznünk, hogy egy univerzális tudat és intelligencia áll mindezek mögött.”

 

MŰSORFÜZET A KVANTUMSZÍNHÁZHOZ 

 

12K felbontással indít a Quantum az óceánon – Az Utazó Magazin

 

Namármost, ha a világ (ld. előző bekezdések) nagyrészt nem más, mint az emberi tudat kvantum-színielőadása, ahol a színészek és a cselekmény a néző okulását szolgálják, akkor érdemes talán megismerkednünk a színház egyszerű házirendjével. 

  1. A színészek és az általuk előadott dráma, tragédia, komédia célja, hogy a befogadóból úgy váltson ki sírást, nevetést, ovációt, hogy az végül magára ismerjen benne és így távozzon az előadás végeztével.
  2. Reklamációt a társulat nem fogad el, lévén a nézők egyben a darab rendezői is.
  3. A néző nem feledkezhet bele teljesen a színészek játékába és a cselekménybe. Ha ez mégis megtörténik, például bármit a nézőtéren, vagy a ruhatárban felejt, a nézőnek újra végig kell néznie az előadást.
  4. Bár némely színész hatásosan meg tud győzni az ellenkezőjéről és alakításával szinte a székhez szögezi nézőjét, ennek ellenére minden jelenet, felvonás és maga az előadás is véget ér egyszer, egyik sem tartott még örökké. 
  5. Az előadás interaktív, az ügyelő figyeli a nézők minden rezdülését: azok minél jobban várnák már egy szívszorító, félelmetes, nyomasztó jelenet végét, annál tovább fog tartani. Csak amikor a nézői katarzis megtörténik, akkor vált a szín.
  6.  A társulat nem kezeskedik azért, hogy a szomszédos cirkuszból néhány erőszakos, bajkeverő bohóc nem fog beosonni a nézőtérre. Sajnos a tapasztalatlan nézők elhiszik, hogy a bohócok is az előadás részei, így nem ellenállnak, amikor azok felrángatják őket a színpadra  és a színészek ellen hergelik őket, amiből hatalmas kavarodás keletkezik a pódiumon ls a széksorok között. A bohócok az egész előadás alatt harsányan viselkednek, bekiabálásaikkal, a színpadi botránnyal megpróbálják elterelni a figyelmet az előadásról, az elvárt nézői katarzis így gyakran elmarad. A kialakult zűrzavarban a nézők nem értik meg az előadás lényegét/ egyes dolgokat a színházban felejtenek: így újra és újra be kell ülniük a róluk szóló darabra, amelynek során jó esetben egyre többet megtudnak magukról.

Oké, de akkor mit tehetünk, hogy a kártékony wetiko-bohóc miatt ne maradjunk le életünk előadásáról? Azaz, mit tegyünk, hogy ne akadályozhassa tudati evolúciónkat, felemelkedésünket?

The 10 Most Evil Clowns In Horror Movies

Az első lépés annak felismerése, elfogadása és a mindennapokban való tudatosítása, hogy a kvantum előadás értünk van, az minden pillanatban minket szolgál. Ez a tudás fokozatosan muníciót adhat nekünk a valóságunkért való felelősség felvállalásához, az élettel szembeni bizalmunk helyreállításához. Személyes tapasztalatból mondom: amikor először kezdtem gyanakodni, hogy az életem visszatérő mintázatai folyamatosan valamilyen bennem lévő öngátló tényezőt és érzést próbálnak felszínre hozni, rigid elme-struktúrámat mind hevesebb rohamok alá véve, az a fájdalom mellett hatalmas megkönnyebülést is hozott az életembe.

A jó hír az, hogy ezt a folyamatot bármikor elkezdhetjük, bármelyik pillanat szenvedéséből megvilágosodhatunk!  És miért ne kezdenénk el éppen most a változást, hogy nem a megszokott választ adjuk, hogy nem ugyanúgy reagálunk, mint legutóbb, legyen bár a mostani választásunk gyötrőbb, szorítóbb és félelmetesebb, tűnjön bár kevésbé biztonságosnak és  kényelmesnek. Bármelyik pillanatban átléphetünk egy kapun egy korlátlanabb, magasabb valóság felé! Befelé indulunk, útra a belső ismeretlen felé, felvállalva a gyakran kellemetlen érzéseket, érzelmeket, az ellenkezésünkből adódó valóságos tűzijátékot a testünkben, hogy maguktól emelkedjenek fel bennünk a valóban helyes válaszok és megértsük, kik is vagyunk az adott pillanatban, szituációban, megértést nyerve például félelmeinkről, elvárásainkról is. A spirituális evolúció egészen furcsa módon, a tudatalattinkból nyeri  felhajtóerejét, utánpótlását - többezer éves szimbólum, az Élet Fája üzeni, hogy egészséges gyökér és törzs, azaz átvilágított tudattalan "alvilág" és ítélkezésmentes elme nélkül nem nyújtózhatunk az "Ég" felé.

Mindez természetesen csak a legelső, de fontos lépés magunk felé. De máris tettünk valamit azért, hogy nehezebben akadhasson belénk a parazita képzeletbeli horga, ne erősíthesse fel az árnyékokat bennünk ott, hol azokat már megszelídítettük.

“Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Azt hiszem, ennek az újra divatos idézetnek az értelmét eddig senkinek sem sikerült teljesen meggyőzően elmagyaráznia nekem. Jézus bölcsessége többrétegű, de ebben számomra, ld. fentebb, az a legfontosabb üzenet, hogy a valóságunk tükör - jelenlegi tudati "beállításaink" összességének tükre. Ha az életünk egyik felét egyszerűen félretoljuk, azaz a "negatív" érzéseinkről, hiedelmeinkről nem veszünk tudomást, elkerüljük azokat, akkor tulajdonképpen "megítéljük" őket. Így elveszítjük felismerésük lehetőségét is. Lásd a hivatkozott kvantumelméleteket, tehát: újra és újra ugyanazokkal a tisztánlátásunkat akadályozó blokkoló tényezőkkel: tudattalanunkból felmerülő, kivetült tartalmakkal, hiedelmekkel, félelmekkel, traumákkal, hiányokkal fogunk találkozni, amíg ezek a bennünk lévő tartalmak meghatároznak minket. Azaz, amíg kíváncsian, nyitottan és ítélkezésmentesen, a bennünk lévő Megfigyelő szemszögéből, az elme és a test összerándulásai nélkül, a jelenlét állapotában végre át nem tudjuk azokat élni. Minél több belső sötétségen dolgozzuk át magunkat ily módon, a lélek hangja annál erősebb lesz, így egyre inkább követni fogjuk azt a választásainkban, gyakran a "logikus" opciókkal szembemenve. 

Ellenkező esetben tehát az Életnek ismételten nem lenne más választása, mint (hatalmas idézőjel) kvázi “megítéljen” téged a saját tisztánlátásod érdekében, azaz, újra és újra felhozza benned ugyanazokat az érzéseket, érzelmeket, amiért eddig másokat okoltál: talán új szereplők, helyzetek (színház az egész világ) által kiváltva.  “Ideje van a sírásnak és a nevetésnek”. A külső drámát, tapasztaljunk bármit a testünkben, vagy éppen a külvilágban, mindig a tudatos jelenlét töri át. Ezért érdemes törekednünk rá, hogy fokozatosan egyre hosszabb ideig lehorgonyozzunk az éppen rendelkezésre álló érzésben és addig maradjunk vele, amíg egészen intim, bensőséges, bizalmas kapcsolatba nem kerülünk és a gyakran tomboló energiákban magától fel meg nem nyílik, fel nem ébred bennünk a szemlélődő megfigyelő. Persze sem dagonyázni nem kell a fenti érzésekben, sem mazochista módon a végtelenségig benne maradni egy szituációban. Hiszen van, amikor épp arra vagyunk meghívva, hogy bátran kilépjünk az ismeretlenbe, például egy vérszívó munkahelyről, egy bántalmazó kapcsolatból, és nem az, hogy a végtelenségig elemezgessük, hogy az újra és újra mit hoz fel belőlünk. Ugyanígy, nem lehet folyton a blokkjainkat "darálni", néha kell lazítani is, ezért boldogsághormonokra, napfényre, humorra és nevetésre is hatalmas szükség van az életben! Magyarán, nem érdemes átesni a ló túlsó oldalára sem és "megvilágosodás maratonná" változtatni önmagunk megfigyelését, már csak azért sem, mert ha ezt a célt (a misztikus "megvilágosodást") túlságosan erőltetjük, máris kreáltunk egy újabb személyiségréteget, a keresőt, amit aztán majd nyúzhatunk le megint magunkról. Tapasztalatból beszélek.

Energia nem vész el, csak átalakul. Amikor a belső munkát valódi őszintességgel végezzük, áttörünk a sűrű energiává csontosodott hiedelmeinken, félelmeinken, ami a fény beáradását hozza el, nyomában az életerőnk újra akadálytalanul áramolhat a megnövekedett átfolyón. Amikor már valóban szemlélődve tudunk az eredeti érzésre pillantani és az többé nem határoz meg minket, érdemes ezt az ebből felszabaduló energiát valamilyen formában kifejezésre juttatni. Én most éppen írok, mások ezerféle dolgot választhatnak, hogy átalakítsák: akár ugrálhatnak, sírhatnak, vagy egy párnába üvölthetik, bokszolhatják a távozni vágyó feleslegessé vált erőket. 

MINDEN átmeneti. Erről most nem is mondanék többet, legfeljebb annyit, életem legnagyobb veszteségei voltak a legnagyobb nyereségei. A legjobb összefoglalója az élethelyzetek viszonylagosságának, múlandóságának egy kínai mese, érdemes elsajátítani a paraszt világlátását. Ha esetleg nem ismered a történetet, itt olvashatod el

Ne ostorozd magad. Az első lépés, hogy felmérem az aktuális helyzetemet és teljes felelősséget vállalok érte, majd törekszem rá, hogy elfogadjam azt. A megbékélés a körülményeimmel nem tévesztendő össze a megadással, vagy feladással! Éppen ellenkezőleg, azt jelenti hogy innen minden energiámat az - elsősorban belső - változtatásra fogom tudni koncentrálni és nem pazarlok belőle küzdelemre az ellen, ami éppen az életemben van, valamint önostorozásra amiatt, hogy nem “haladtam meg”, vagy nem “engedtem el” valamit. Ki ne  veszne el egy ölelésben, vagy egy óriási pofonban? De minden pillanatban, ahol elvesztünk, ugyanott meg is találhatjuk a történeteink összességén túli önmagunkat, ha tetszik, a Megfigyelőt. Egy váratlan vendéget, ha már ajtót nyitottam neki, először is be kell engednem, nem nagyon van más választásom. Aztán, ha már leült a kanapéra, két dolgot tehetek: várom, hogy elmenjen, vagy megpróbálom vele komfortosan érezni magam. Biztos, hogy az utóbbi esetben áll majd fel hamarabb, amikor már a legjobban sztorizgatnánk, az élet egyszerűen így működik. 

Ha esetleg egyre gyakrabban érzed groteszknek és abszurdnak ezt a régi világot, nem vagy egyedül. Ha úgy látod, hogy ennek a valóságnak, ennek az előadásnak lejár az ideje, bármennyire is szeretné elhitetni magáról, hogy, hogy új díszletekkel van jövője - szintén nem te vagy az egyetlen. Ha mindkét világban egyszerre próbálsz élni és az ellentétes gravitáció néha szét akar szakítani: rendben van. Ha az érzéseid legyenek bár olyan intenzívek, hogy a világod beleremeg, a szíved felrobban, mégsem cserélnéd el egyetlen perc valódi fájdalmadat sem a világ éves pozitív gondolkodás termésére... Mindezek könnyen lehetnek a jelei annak, hogy egy új valóság horgonyzódik le rajtad keresztül.

Így vagy úgy, mindannyian az új frekvenciák horgonyai vagyunk.

Amint teljességünket, mint születési jogunkat, fokozatosan visszanyerjük magunkban, sem elmeparazita, sem titkos társaságok, de még a halál sem állíthat meg minket többé. Kilépünk a varázsdobozból, kifordítjuk sarkaiból az addigi valóságot és innentől minden, ami addig külső volt, belső élménnyé fog válni, mindinkább bennünk történik majd. Nem lesz többé olyan, hogy nem leszünk a flow-ban, mert miután igazán megértjük, hogy nem tudunk nem benne lenni, mi magunk válunk a flow-vá! Miért hagynád ki, hogy elérd a létezésben ezt a fajta teljességet, miért ne indulnál el most ezen az úton? És ha már elindultál, miért kéne úgy érezned, elakadtál - valószínűleg semmi más nem történik, mint hogy most ezt az elakadás az, amit annak teljességében kell megélned! Pontosan a legjobb helyen vagy hát, hogy "megvilágosodj" az elakadottság érzéséből és többé ne határozzon meg és ne azonosulj vele! Gyakran pont azért nem látunk tovább és azért keressük máshol az elvégzendő munkát, mert az éppen ott csücsül az orrunk hegyén!  

 

EPILÓGUS

 

Ahogyan én látom - és nem vagyok ezzel teljesen egyedül - egy szinte felfoghatatlan jelentőségű és nagyságrendű átalalulás zajlik jelenleg a világban. Mindez a látható és láthatatlan világok természetes és ciklikus fejlődésének következménye, ahogy az egyikben fény töri át a sötétet, abból valami új születik, ez aztán megjelenik más realitásokban, és egyre így tovább.

Excerpt from “Dark Light Consciousness” Melanin, Serpent Power and the  Luminous Matrix of Reality – breathwork-science

Amikor 28 évve ezelőtt leadtam a katonai hátizsákom a Vasvári Pál laktanyában, az ott maradó hivatásosok, polgári alkalmazottak és részben a frissen bevonulók konszezusos valósága egy ideig még fenntartotta a laktanyát, aztán - ahogy annak is lejárt az ideje - valami más, ipari park lett belőle úgy tudom. Hogy most mi van a helyén, bevallom, fogalmam sincs, de ez most nem is igazán fontos.

Ahogyan egyszer csak letelt az ideje a katonaságnak, úgy telik most be az ideje a Homo Sapiens jelenlegi színházának is. Az, ahogyan jelenleg ismerjük, bezár, vagy esetleg leveszik a repertoárról az előadást és a régi színházban új szereplőkkel új műsor indul - valamennyire még nyitott kérdés. Egy biztos, az előadásra mind kevesebben váltanak jegyet, a dühös gonosz bohóc pedig egyre inkább kiesik a szerepéből, ezért mind több nézőnek tűnik fel, hogy nem is a kvantumszínház előadásának része. 

Két valóságot látok egyszerre. Az egyik folyamatosan halványodik, ahogy a másik egyre erősebben szivárog be a mindennapjainkba. Egyre több emberen látom, hogy tapasztalja ezt a másik “országot”, ami bent is van és kívül is, valahol a semmi és a végtelen határán, egyetlen egy pici pontban, ott is a végtelen lehetőségek felületi feszültségében uralkodó tökéletes csendben. A régi valóság persze kap majd még egy ráncfelvarrást. Ígér, fenyegetőzik, esküdözik, hogy megjavul, még több védelmet, még több biztonságot kínál majd. Mesterséges intelligenciát a szívé helyett és örök életet, akármit is jelentsen ez. “Környezetbarát”, “fenntartható” megoldásokat. De ez a világ, amely folyamatosan visszaél az Élettel, nem zöldíthető ki. Nem tartható fenn. 

Rengeteg függ majd mindannyiunk napi választásaitól az elkövetkezőkben, mennyire szavazunk a valódira, áttörve a Homo Sapiens kondicionáltságain, mindinkább láthatatlannak maradva az elmeparazita számára.

Ezt pedig, kedves Olvasóm, csak Te tudod majd megcsinálni - de hát éppen ezért is vagy itt! 

******

Utóirat:

Viszonylag hosszú ideig szöszmötöltem ezzel az írással. Az első "szülési fájdalmai" talán november első felében, vagy még korábban jelentkeztek, több vázlatot készítettem és vetettem el közben. Míg végül rá kellett jönnöm, hogy egy hatalmas erő, egy gyengéden morajló, elképesztően erős energia gyűlik, egészen a lét mélyrétegeiből nyerve utánpótlását az elmúlt hetekben, várva, hogy megtisztulhasson és kifejeződhessen, bennünk, bennem, az egész világban. És hogy ezért, alkotói kétség ide vagy oda, végül pontosan az és akkor kerül majd napvilágra, aminek kell. Azt éreztem, hogy az írás folyamata maga is jelentős mennyiségű, eddig fel nem ismert sötétséget alakít át - és nem feltétlenül csak magamban. Talán néhány napja került aztán helyére a kirakós utolsó darabkája is, amikor a hét csillagállásáról olvastam valamelyik hírportálon.

A Jupiter és a Szaturnusz bolygó égi menüettjében sokszáz évenként ér a Földhöz ilyen közel, szorosan egymás mellé, hogy a két égitest hideg, kristálytiszta fénye egybeolvad. A történészek és az asztronómusok szerint ez az együttállás volt a betlehemi csillag, amelyet a napkeleti bölcsek láthattak. A Jézus születésekor megjelent konstelláció idén mikor máskor, mint a Téli Napforduló napján, a fény születésekor tér vissza, ráadásul pontosan egy héttel egy teljes napfogyatkozást követően a déli féltekén. Megértettem, amit addig éreztem, azaz, hogy ennek az írásnak pontosan mostanra kellett elkészülnie. A mindenséget is az tartja mozgásban, hogy a sötétből folyamatosan fényt csinál, mi emberek, belső árnyékainkkal ugyanezt tesszük, újra és újra megismételve a teremtés legnagyobb misztériumát, így emelkedve együtt az egésszel. Hívd hát életre a véredben lobogó tüzet és lépj át az árnyékodon! Hatalmas idők szemtanúja ez a generáció és talán különösen igaz lesz ez a soron következő hónapokra.

Addig is érdemes emlékeznünk: bármelyik pillanatban választhatjuk az Élet iránti bizalmat. Bármelyik pillanatban választhatjuk a "megvilágosodást": a pillanatot befogadó, kíváncsi megfigyelő perspektíváját. A szeretetet. Engedd meg, hogy ez az időszak még jobban megnyissa a szívedet! Engedd be az összeolvadó csillagok vakító fényét. Sosem voltak kívül. 

Minden értelemben szeretetteli Téli Napfordulót és ünnepeket kívánok mindannyiótoknak.

Márk

* Saját megtapasztalásaimon és felismeréseimen túl a cikk megírásában segítségemre voltak Paul Lévy, Bernhard Günther, valamint Chris Bourne/Open (Openhand Foundation) munkái is.

 

 


 

komment

BEVEZETÉS AZ ALKÍMIÁBA: A FEKETEDÉS

2020.09.06. 22:01 Nemvagyegyedul

 

Mi az élet célja?
Sokan mondanak erről sokfélét, de mi van, ha az életnek nincsen különösebb célja? Mi van, ha egyszerűen csak szeretne rajtunk keresztül a maga teljes tisztaságában megvalósulni? Olyan egyszerűen, ahogy egy patak folyik, amikor nem gátolják kövek, üledék és faágak az útját.
A pszichospirituális alkímia célja, hogy a patakmedret segítsen megtisztítani az akadálytalan áramlás előtt. Ismereteim szerint nem létezik ennél pozitívabb cél és semmi nem hoz pozitívabb változást az életünkbe annál, mintha tudatosul, ami mindaddig rejtve maradt bennünk (és így többé már nem kell a valóságunkba kivetülnie).
Hogy ezt a célt elérje, az alkímia az egyénivé válás 7 hosszú stációján vezet keresztül.
Az első 3 állomás a feketedésé. A találó név a folyamattal járó depresszióra és a belső sötét részeink fokozatos napvilágra kerülésére utal. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek a megadás stációi. A lélek többé nem akar már azonosulni a felvett ránk ragadt szerepekkel és külső elvárásokkal és elindul, hogy leváljon a társadalom túlnyomó többségére jellemző "kaptár mentalitásból".
Sokszor valamilyen trauma, például veszteség vagy betegség indítja el a folyamatot, amelynek során először megértjük a múlandó világgal való azonosulásunk tökéletes értelmetlenségét és ráeszmélünk, hogy az ego éhsége csillapíthatatlan, azaz, ha kívül keressük a kielégülést, valójában csak körbe-körbe járunk egy sűrű, sötét erdőben. Megérezzük, hogy az élet több a pillanatnyilag megszerzett vagy éppen elveszített dolgok és személyek összességénél. Nem feltétlenül a legkellemesebb folyamat, ahogyan az egyre hevesebb belső tűz hamuvá égeti ragaszkodásainkat, de feltétlenül szükséges az egészséges továbbfejlődéshez. A hamvasztásra utal az első fekete fázis latin neve, a Calcinatio.
A feketedés során nem meglepő módon az álmokban a lakásunkat (azaz, azonosult személyiségünket) elemésztő tűz, temetés, halál, holló és egyéb fekete alakok jelennek meg. Elkezdjük elgyászolni haldokló egónkat. A hömpölygő áradások, zavaros vizek álomképei pedig a tudatos észlelésünkbe beömlő, addig rejtett tudattalan visszatükröződései a feketedés (latinul: nigredo) során. Személyes véleményem szerint a társadalmat alkotó egyének túlnyomó többsége és így maga a társadalom is a feketedés fázisában van, vagy ami még "rosszabb": be sem lépett abba.
Az önmagunkká válás folyamata le nem rövidíthető, de felgyorsítható. Többek között ezt hivatott segíteni a szeptember 26.-i egésznapos kiscsoportos együttlétünk, a Belső Lehorgonyzás Napja, amelyre szeretettel várlak!
Man lights his parents' house on fire while trying to kill spiders |  Trending News,The Indian Express

komment

KUTYAHŰSÉG

2020.09.06. 22:00 Nemvagyegyedul



Tegnap óta az egész ország felett elsötétült az ég, érthetően borús hangulatban ballagtam ma reggel haza a piacról. Úgy éreztem, a bevásárló hátizsákom valahogy a szokottnál is jobban húzza a vállamat.

Majd hirtelen, a közeli fák közül egy villámgyors, fekete kutyus
szaladt oda hozzám. Játékosan körbeszaglászott, nedves orra foltot hagyott a farmeromon. Elmosolyodtam. Mikor a gazdája pólóján megláttam a 'Keep smiling' feliratot, újra szétáradt bennem a már jól ismert érzés: az Élet soha nem lehet az ellenségünk. Terel, ha kell finoman, vagy betonkeményen, de minden pillanatban csak önfelismerésre ösztönöz, arra, hogy a legnagyobb nehézségek között is rendületlenül bízzunk abban: bármi történik, a folyamat mindig minket szolgál. És hogy arra az adóra hallgassuk, amelynek a vevőberendezése a szívünkben van - akkor is, ha a legnagyobb áldozatot és hűséget kéri is tőlünk.

Kutyahűséget.

Hazajutni ahhoz, amik mindig is voltunk, rögös és néha irgalmatlanul nehéz út. De közben időről időre megjelenik egy "felugró ablakban" a kegyelem és a vigasztaló humor. Nem az a baj, hogy nem kapunk biztatást: a nehézségek közepette a Nap ne bújna elő hirtelen a felhők közül, vagy a szellő nem simogatná meg az arcunk, egy kisbaba ne nevetne ránk teli szájjal az anyukája karjáról. Dehogynem. A probléma az, hogy nem vesszük észre. És ilyenkor az Élet valóban sivataggá tud válni.

Hogy teljességgel megértsük - ami ennél is több, tudjuk - hogy az Élet mi magunk vagyunk, be kell lépnünk a legbelső Szentélybe, túl az azonosult énünk ezer rétegén. Megnyílva beáradni vágyó Önmagunknak. Ez lesz az a földdarab, az Új Világ, ha tetszik, amelyen a mind bizonytalanabbá váló világ jelképes és valós áradásaiban meg tudjuk majd vetni a lábunkat.

A maximálisan földelt, átlátható és érthető belső átalakulási folyamat támogatása érdekében szeptembertől kiscsoportos foglalkozásokat is tervezek indítani, amelyek pontos tartalmát, és menetrendjét a későbbiekben közzéteszem majd. A személyes coaching addig is elérhető, most rövid szünet jön, 2020. augusztus 4. után újra. Jelentkezni mindkettőre személyes üzenetben itt a Facebook oldalon lehet. 

kuty.png

 

komment

FOGSÁGRÓL ÉS MAGÁNYRÓL

2020.08.03. 14:17 Nemvagyegyedul

 

"Fogságba születni" azt jelenti: nem ismerni a ketrecen túli világot. A cirkuszi oroszlán hiányérzetét az okozza, hogy bár sosem látta, legbelül valahogy mégis emlékszik a szavannákra.

Gyakorlatilag mindannyian fogságba születünk itt a Földön. Nem ismerjük a belső teljességet, az önmagunkhoz kapcsolódás érzését, sem az ezekhez vezető utat. Az oroszlánhoz hasonlóan, elszakítottságunk sebe mégis ott lüktet bennünk. Fogságba születünk, mert ez a világ nevet ad az érzéseinknek, már azelőtt, hogy először megtapasztalhatnánk őket. Mert "boldogságunk" definícióját csalóka teljesítmény indikátorokhoz: "barátok", követők számához, párkapcsolathoz, családhoz köti - és ki kárhoztathatna minket, ha viszonylag hamar elhisszük neki, hogy ez így rendben is van. Megpróbáljuk hát a lehetetlent, kívül meggyógyítani a belső sebet.

A fogságba született ember egyik legeltagadottabb, legszégyelltebb és megvetettebb érzése ezért a magány. Veszélyes üzenetet hordoz, baljós emlékeket ébreszt: hiszen aki egyedül van, az szerethetetlen, gondolják sokan. A magány sikertelenségünk stigmája. Így aztán, amikor teljességünket egy, vagy több másik emberben keressük, talán szerethetőségünkről is igazolást kívánunk nyerni, a világban való életképességünk útlevelét, unalmunk feloldását, életbizalmunk elvesztéséből eredő félelmeink elűzését és ki tudja, mit reméljük a magány érzésének kerülésétől, eltaszításától.

A fogságba született ember képtelen a végtelen perspektívájából tekinteni érzéseire, így a magányt is csak a kapcsolódó gondolatain keresztül tudja meghatározni, megélni. Nem úgy, mint egy információ csomagot, egy energiát, egy ősi üzenetet, talán emberi létünk kezdetéről, vagy még azelőttről. Pedig aki volt már magányos valaha párkapcsolatban, házasságban, családban, az tudja, hogy amíg valamiképp megítéljük a magány érzését, addig meg fogunk ítéltetni a magány által: az érzés szenvedéssel teli fog visszatérni hozzánk. Amíg túl akarunk lenni rajta, el akarjuk fedni, kerülni, intellektuális mázzal festjük át, addig többé vagy kevésbé, de meg fog határozni minket.

Az Élet hihetetlen csodákat tartogat a fizikai test számára és ennek kétségtelen koronagyémántjai közé tartozik a másik ember ölelése, mosolya, érintése, vagy az intim együttlét. Az ember alaptermészetét illetően társas lény, ezt senki sem vonja kétségbe. A kérdés, mint mindig, hogy felismerjük-e a hiányban, így például a magány köré kerített szenvedésünkben, túl az önsajnálaton, túl az önostorozáson, az Élethez magához való viszonyunkat, mint érzéseink végső mozgatórugóját. Hajlandóak vagyunk-e szembenézni a magány témája által életre hívott belső Gólemmel, és át tudunk-e törni rajta, elsősorban magunkért és persze azokért, akikkel megosztjuk az életünket. Hogy ne tőlük várjuk, ne bennük keressük mindazt a vígaszt és enyhülést, amit magunknak megadni és megengedni elfelejtettünk, vagy soha nem is tanultunk meg.

Itt az ideje végre kinyitni a ketrec ajtaját!

 

A képen a következők lehetnek: túra/szabadtéri

komment

Címkék: ébredés coaching visszatérés MÁTRIX

VISSZATÉRTEM

2020.07.11. 18:38 Nemvagyegyedul

 

Hosszú-hosszú hallgatás után most jött el az ideje a világ exponenciálisan gyorsuló változásában, hogy újra megosszak: gondolatokat, érzéseket és előérzeteket.

Erre mostantól a terveim szerint a ma elindított, kétnyelvű Facebook-oldalamon kerül majd sor, legalább is egyelőre. A belső változásokat pedig a leghatékonyabban személyesen tudom katalizálni, egy ideje ezért már szélesebb kör számára is elérhető az intuitív coaching és facilitátori szolgáltatásom is. Az FB-n beszámolok majd ezek tapasztalatairól is.

Szeretettel várlak!

 

 

 

 

komment

Címkék: facebook feltámadás meditáció coaching visszatérés facilitálás

süti beállítások módosítása