HTML

Átváltozásaink

Friss topikok

Archívum

Otthagytad már a régi munkád..? 2. rész (A lélek sötét éjszakája)

2014.06.12. 23:03 Nemvagyegyedul

 

Ezzel az bejegyzéssel nem az eddigi menetrend szerint készültem el, egyszerűen azért, mert nem éreztem valódi belső késztetést az írásra: szívem szerint éppen semmi mondandóm nem volt.

 

Néhány éve biztosan bármi áron “időre” megírtam volna a posztot. A saját nyakamban lihegtem volna. Nem így most. Kicsit feszített persze eleinte, hogy csinálni kéne és a gondolat, vagy inkább érzés, hogy vajon miről fogok írni a következő bejegyzésben, szintén felbukkant a hetek alatt. De formát az írás végül ettől függetlenül öltött: meg “kellett” várnom, míg újra maga írja magát - sokaknak ez a metódus már nem újdonság. Szándékosan nem használtam, de mindenki képzelje bátran maga elé a  manapság kissé talán agyonhasznált “elengedés” kifejezést, mint ennek az alkotói folyamatnak (is) legfontosabb kellékét.

 

Eldöntöttem ugyanis, nem teszem meg (magammal és mással sem), hogy az írás, vagy lejegyzés folyamatát bármilyen magamra kényszerített határidőnek, vagy egyéb külső körülménynek alárendelem. Aki pedig most azt mondja a végeredményt olvasva, hogy mi a túrót kellett ezen még két hetet kotlani, nem  a sixtus-i kápolnát festettem ki, nos, annak a maga szemszögéből igaza van. A különbség érzésem szerint mégis a végeredmény - mondjuk így - energiájában van, (az eredetiségében- és itt természetesen nem az irodalmi értékére gondolok). Hogy benne van-e az a plusz, az ötödik elem, a kvintesszencia, vagy akárhogy is nevezzük. Ami szándékom szerint kijut a világba ezeken a sorokon keresztül. (Ha nem érzem igaznak, igazinak, amit írok, mégis mi a fenének csináljam az egészet?)

 

Szóval, értitek, ha nem írok, az nem lustaság: hanem az elengedés allegóriája. Szmájli.

 

A lényegre térvén: az előző rész arról szólt, hogy átváltozásaink milyen hatással lehetnek a munkánkhoz való viszonyulásunkra. Jöjjön most néhány személyes tapasztalat a transzmutáció egy már lezárult fázisából - abból, ami az előző részben emlegetett vulkánkitörést (és ezzel egyidejűleg addigi életem, ennek részeként munkám elhagyását) megelőzte.

 

Ez a stáció tehát értelemszerűen nem az utolsó az átváltozásaink alkímiai folyamatában. Arról nem is szólva, ezt mindig elmondom, hogy mindenki útja eltérő, már csak ezért se várjon senki szabálykönyv-szerű kinyilatkoztatásokat. A megosztások alapján ugyan rengeteg egyezőség van ezekben a személyes szenvedés- és fejlődéstörténetekben, az egyes “modulok” mégis egyedi sorrendben követik egymást. Az átélt fájdalmak, az ezekből való emelkedések és eszmélések mintázatai, a megélések is eltérnek, néha többé néha kevésbé, mint valami kézzel festett porcelánmanufaktúra termékeiben.

 

Hiszen azok lennénk, vagy mi.

 

Az erőt, amit az előző fejezetben vulkánkitöréssel azonosítottam, nevezzük most inkább cunaminak. Nem azért, hogy tovább bonyolítsam a természeti képeket, hanem mert ide ez illik jobban. Ez az írás ugyanis a tenger visszahúzódásának fázisáról szól, mielőtt még az ár tízemeletnyi lendületet gyűjtve egyszer csak megjelenne a partoknál és pillanatok alatt letarolná a teljes szállodasort.

 

Az ősi bölcselet így nevezi ezt a stációt (vagy inkább: stációkat): dekompozíció.

 

Esetemben ez a fázis 2008-ban köszöntött be és négy évig tartott.  

 

Összefoglalva, ebben a szakaszban már csak kétségeim voltak az engem körülvevő világot illetően. Azaz, éppen ahogy vesszük: mondhatjuk úgy is, egyáltalán nem voltak kétségeim. Pontosan tudtam, hogy nem vagyok a helyemen, munkám és életformám fenntarthatatlan és a világ megőrült. Sötétben mentem dolgozni és abban is tértem haza. Szinte teljesen elvágva éreztem magam a fénytől, a szó lehetséges összes értelmében. Az elanyagtalanodás és valamiféle ragacsos besűrűsödés látszatellentétében egyszerre zajló folyamatot egy közelgő világvége képei tették még változatosabbá, amelyek az elmém vetítőtermében peregtek rendíthetetlen.

 

Elkezdődött, amit úgy hívnak: a lélek sötét éjszakája. Tudtom nélkül az átváltozás első lépcsőfokára léptem fel.

 

Aki a feneketlen kútba való belenézésről, a mindenségtől való elhagyatottság érzéséről szeretne részletes és irodalmi értékű leírásokat találni, a misztikusoktól Hamvas Béláig bezárólag széles kínálatból válogathat. Bár megadom, e blog legtöbb olvasója már első kézből származó tapasztalattal rendelkezik a témában.

 

A dekompozíció esetemben a fizikai síkon egy banálisnak tűnő tüdőgyulladással indult. Amiből aztán, valahogy úgy, ahogyan egy régi óramű olajozatlan fogaskerekei hosszú idő után csikorogva újra megmozdítják egymást, több hetes szenvedés lett, egyik dolog következett a másikból: a lázas ébrenlét és álom lassanként teljesen egymásba vegyülő váltakozásával. Visszanézvén most is határozottan állítom: nem éltem át tudatosan halálközeli élményt - és mégis megérintett az elmúlás lehetősége és egy pillanatra talán, igen, a vágya is. Talán volt egy villanás valamikor, ott, az ágyon fekve, ennek a sűrű fekete viharfelhőnek a belsejében, legalább is én így éreztem, ahol teljes a némaság, ahol ez a csend magához hívott és valaki, aki bizonyos értelemben én voltam, vállalását adta arra, hogy elindul és végigmegy a kijelölt úton. Hogy átadja annak magát, teljesen. Mindez az egyezség a tudat és az eszmélés határain kívül történt, mert az az én, aki a nevemet viselte, sosem egyezett volna bele, hogy magasztosabb célokért önként porrá égjen valami, általa ostobának gondolt oltáron.

 

A kontraktus pedig onnantól elkezdett teljesedésbe menni. A több hetes agóniát hónapos lábadozás követte, amelynek minden gondolata és érzése mögött egyetlen, egyre erősödő motívum bujkált bennem: az, hogy nem vagyok már a régi önmagam. Hogy valami összetörhetett és ottmaradt és hogy az a valami minden bizonnyal nem más, mint az összességében kényelmesnek mondható, átlagos és teljességgel egy helyben rekedt, jelentés nélküli életem.  

 

A kimerültség jelentkezett elsőként. Ekkor megtanulja az ember: ha adrenalin van, minden van. Mert ilyenkor ugyanis nincsen. A test egyfajta hibernációba merül, menekül: adrenalin nélkül nincsen bátorság, határozottság, s így nincsenek valódi döntések. Nincs energia a családra, barátokra és nincsen magadra sem. Csak önzésre jut belőle, elutasításra és túlélésre. Sose tűnik olyan kemény és hideg helynek a világ, mint ekkor. Az összes félelem, az összes démon ott kopogtat, dörömböl az ajtódon. A patás ördög orrlika olyan közel fújtat hozzád a sötétben, hogy konkrétan érzed is a kénkőszagot. Irigykedve figyeled azokat, akik nem flegmák, nem dühösek és látszólag nem figyelik irigykedve a többieket.

 

És e modern kori transzmutációt ma már irodaház-falanszterek nagytereiben, a tömegközlekedésben, forró nyarakban pénztárak előtt kanyargó sorokban, határidők csípőfogójában éled át, az anyag legsűrűbbjében, a fejlődést szemmel látható-mérhető növekedésként kanonizáló úgynevezett “nyugati kultúrában”. Amelynek az átlagtól való eltérésre az amerikai cowboyok óta egyetlen válasza létezik: elkülönítés a csordától, megbélyegzés és szükség szerint levágás.

 

Az ember néha arra gondol, talán ha valamilyen mester vezetné végig az úton, mint beavatásra váró jelöltet, vagy egyéb forrásból szerzett tudással rendelkezne, egy dolog enyhíthetné némiképp a szenvedéseid: hogy tudod, vége szakad egyszer. A sötét kétségbeesés, ahová beléptél, csak egy megkerülhetetlen csírátlanító zsilipkamra egy magasabb minőség felé lépésben. De ha fogalmad sincs, mi történik veled (és ezért tartom fontosnak, hogy erről írjak), akkor azt fogod érezni, hogy a szenvedéseknek soha nem lesz vége. Nem állítom egyébként, hogy ez az érzés nem része a folyamatnak, mert ezen az úton nincsenek megspórolható milliméterek, nemhogy méterek. Mégis, mivel szó nem hullik a semmibe, biztosan lesz e sorok olvasói között olyan, akinek ad majd valamit, ha újra hallja hogy kitartó bizodalommal egyszer csak levegőhöz juthatunk majd a másik parton.

 

Pontosítok: így is jelen van ekkor egy érzés, valahol a háttérben, hogy ez a kínlódás sem tart örökké. Azt azonban, hogy “vége”, az elme nagyjából egyféleképpen tudja lefordítani: az út valamiféle szakadékba, fizikai és lelki megsemmisülésbe torkollik.

 

Elterjedt legenda, mely szerint az ókori Egyiptomban a beavatandót egyszerűen bevágták egy krokodillal teli vízalatti járatba, melyből úszva kellett kievickélnie. Ezt (esetleg) túlélve megszabadulhatott utolsó félelmeitől is. Ez a szakasz, amelyről ez és a következő rész szól, valami hasonló: ha meg nem is szabadulsz a félelmektől, de szembenézel velük és eljutsz nagyjából a végsőkig, ahol nincsen már semmi más, csak a megadás. Hát valahogy így kezdődött nálam is annak a négy évnek a története, amelyet a régi alkímisták egyszerűen csak úgy írtak volna le: az ólomból ón lett.

 

A következő részben elidőzünk még egy kicsit ebben a sötét éjszakában. Addig is emlékeztessük magunkat hálásnak lenni mindenért.

Valóban mindenért.

 

 

 

Címkék: karrier ébredés spiritualitás alkímia apoteózis magnum opus lélek sötét éjszakája