“Ravkát, a várost kettészakította egy hatalmas árnyékfal, ami több kilométer hosszú és széles, nem jut át rajta a fény, cserébe tele van szörnyekkel, amelyek előszeretettel gyilkolják az embereket….Kelet- és Nyugat-Ravka gyakorlatilag kettészakad.”
A fenti egy rövid részlet a Netflix új sorozatának ajánlójából. Már megint a mozi, meg a tévéfilmek. Milyen érdekes, hogy hasonlóan a fenti sorozatban szereplő városhoz, az eddig - nagyjából - közösen elfogadottnak gondolt valóságunk is éppen kettéhasad. A ezer vízválasztó közül az egyik a világban egyre növekvő bizonytalansághoz való, egyénenként különböző viszonyulásunk.
Bár egy epizódot sem láttam, rögtön megjelent előttem a filmbéli, kettéosztott, szimbolikus város. Ami - ha értjük a hollywoodi módra finoman becsomagolt mondanivalót - valószínűleg nem más, mint maga a valóságunk, azaz, a tudatunktól egyáltalán nem függetlenül létező dolgok összessége.
Mindez szinte azonnal egy önálló történetet keltett életre bennem.
"Az árnyékfal által réges-régen kettészakított város egyik oldalán - nevezzük a Régi Városnak - a “biztonság” mindent felülíró eszméje uralkodott. Ennek mindenhatóságát kiabálták a helyi óriásplakátok, a politika, a papok és az orvosok, míg a másik felén éppenhogy a folyamatos bizonytalanság volt a hosszú idők óta természetes és teljesen elfogadott állapot.
Utóbbi városrészben az életnek mindössze egyetlen főszabálya létezett. Itt, az Új Városban a lakók az idők során arra a következtetésre jutottak, hogy sosem tudhatják, mit hoz majd a következő pillanat. Így mindenki mindig egy törvényt követett: egyszerűen azt tette, amit legbelül a szívében helyesnek érzett. Az itt élőket ezért szinte minden következő lépésük addig járatlan utakra vitte. Ez a gyakorlat aztán generációk során egyfajta életfilozófiává vált a helyiek között és mára teljesen áthatotta mindennapjaikat. Így például a “bizonytalanság” a nyelvjárásukban szép lassan magával az élettel, az “ismeretlen” szó pedig a kínálkozó lehetőséggel vált rokonértelművé. Az ismeretlen, ahogy a halaknak a víz, éltető és természetes közegük lett. Így is tekintettek rá, ahogyan a halak a vízre: ők és az ismeretlen egyek voltak.
A kettészakított város másik felén ezenközben a fenti szavak szinonimájává a “veszély” lett. A Régi Városban az iskolai oktatásban és az újságokban az évek során fokozatosan tiltólistára kerültek az “ismeretlen” a “bizonytalan”, valamint a “kiszámíthatatlan” és “kiismerhetetlen” kifejezések is. “Életünk fundamentuma a következő lépés ismerete” - ezt íratták fel a vezetők jó száz éve a városi egyetem homlokzatára. “De hiszen ez lehetetlenség” - tiltakozott rögvest egy szülői csoport a felirat elhelyezésekor. “Feloldhatatlan önellentmondás a jövőt ismerni: ezt elvárni olyan, mintha a tanár mindig a következő óra anyagából feleltetne minket” - zúgolódtak.
Hangjuk és a tiltakozás azonban elhalt a hatalmas zajban. A legtöbb városlakó ugyanis lelkesen fogadta az elöljárók ezidőtájt indított plakátkampányát, amelynek főbb üzenetei olyanok voltak, mint hogy ”az állandóság hasznos”, “az intuíció felelőtlen”, valamint, “ha tele a pocak, nem lehet nagy baj!”.
Szép lassan az idők homályába veszett itt a árnyékfalon túli városrészről, az Új Városról való tudás is, mintha az sosem létezett volna. A falról pedig csak annyit tanítottak, rajta átkelni ezer halálos veszélyt rejt és felesleges, hiszen a másik oldalán nincsen semmi.
Így élt napról napra a biztonságot időközben fokozatosan tananyaggá, majd helyi államvallássá emelő Régi Város. Egészen addig, amíg az ottani irányítókban fel nem merült, hogy az eleve megosztottságból létrejött települést még több, további részre lenne érdemes szabdalni, a még jobb irányíthatóság kedvéért.
Hogy ebbéli tervüket segítse, elhívták hát magukhoz egy titkos megbeszélésre a Fekete Mágust, aki egyébként a város határán kívül lakott és az elöljárókon kívül csak kevesen ismerték. A Mágus érezte, hogy neki és démoni seregének végre eljött az ideje: a sokéves türelem, amivel erre a pillanatra várt, most meghozhatja gyümölcsét. Mikor előadták, mit szeretnének tőle, a buzgón figyelő tanácsnokoknak a Mágus (aki enyhén táskás szemeivel, sűrű, olajos, fekete hajával egy kicsit Joseph Mengelére, a Gyilkos Doktorra emlékeztetett) monoton hangon azt válaszolta:
“Rendben, vegyétek elintézettnek. Szeretem a Régi Várost, én az itteni langyos biztonságban érzem jól magam. Kérésetekre életre hívom hát a démonokat, akik elvégzik majd a munkát. Készüljetek fel, az Árnyaim sok kis körzetet hoznak majd létre, melyeket egyenként, közvetlenül tudtok irányítani, kívánságotok szerint teljhatalommal az ott élők fölött.”
A Nap elbújt, fekete felhők és eső várta a baljós órát, amikor a Mágus elvégezte a szertartást. A démonokat nem kellett más földekről, nagy távolságokról megidézni, hiszen, a Mágus tudta jól, azok már régóta ott lakoztak a városiakban és belülről, többnyire észrevétlen irányították őket, sőt, létezésüket fenntartó erőforrásként használták életerejüket. A Fekete Mágus szörnyű varázslatára azonban most egyszerre éktelen haraggal, üvöltve manifesztálódtak és mutatkoztak meg igaz valójukban az őket éltető, halálra rémült gazdatestek előtt.
A hirtelen jelenvalóvá vált belső gólemek az emberek arca előtt hadonászva, visítva terelték azokat új lakhelyük, kijelölt körzetük felé.
De ahogy ezek a körzetek szétszóródtak a Régi Városban, ugyanúgy különbözött minden egyes helytartó démon is a másiktól. Mert míg egyikük valahogy mintha valaki dédapjának harctéri sebesülésére emlékeztetett volna, a másik Árny egy nagymama eltemetett lánykori rettegésének és iszonyatának alakját öltötte magára, amely a lengyelországi Treblinkában töltött hónapjai óta lakozott benne. Voltak aztán gyermekkori zaklatást, vagy borzalmas személyes veszteséget idéző, meg éhezésre, szeretetlenségre, ragaszkodásra emlékeztető démonok, árnyak is köztük, tényleg mindenféle forma és fajta.
Lett hát nagy mozgolódás mindenütt a Fekete Mágus varázslata nyomán és nagyon-nagyon sokan saját életre keltett gólemeik rabszolgái lettek és többé már nem tudták elhagyni a számukra kijelölt új körzetet. Hiszen azokat már az árnyak felvigyázták, részvétlen, rendíthetetlen szigorral.
Történt azonban eközben valami, ami mégis meggyújtotta a remény fényét az árnyékvárossá változott településen. Mert míg az elöljárók elkezdték számba venni a körzeteket és a polgárokból lett rabokat, a népszámlálásnál kiderült, hogy a városlakók közül jónéhányan hiányoznak a végső leltárból.
Nem mindenki hajtott ugyanis fejet a démonok előtt.
Igaz, a legtöbben a varázsszóra testet öltő gólemek első borzalmas sikolyára hátrahőköltek és lehajtott fejjel, szó nélkül megadták magukat. Mégis, voltak, akikben ekkor a félelmen felülkerekedett valami, talán az undor, a felháborodás és a legbelső igazság furcsa keveréke, talán valami más, de ezek az emberek azt kiáltották: “Énrajtam ez a gonosz márpedig nem fog uralkodni! Nem költözöm innen sehová, ha kell, inkább meghalok!
És hagyták, hogy a szörnyű csúfságok fölébük magasodjanak, beléjük vájják karmukat, és hagyták, hogy közben elöntse őket a fájdalom és a forróság, mint egy kemencében, ahogyan az árnyékok élve marcangolták, emésztették őket. És voltak az emberek között, akik nem bírták a szenvedést és feladták. Ők azután csatlakoztak az árnyak által felvigyázott körzetek lakóihoz.
De a többiek kitartottak. Volt, aki kínjában azt kiabálta: “Eddig a véremmel tápláltalak, utálatosság, de most végre a szemedbe néztem, takarodj innen!”. Megint mások az ellenállók közül úgy érezték, jobb, ha inkább nem küzdenek az árnyakkal. Ők a tomboló gólem előtt lefeküdtek a földre: ki-ki félelmében, vagy éppen az elkerülhetetlen várva, végső megkönnyebbülésében, magzati pózba kuporodva zokogni kezdett, megadva magát a rávetülő halálos feketeségnek, odatartva nyakát, mint a gyengébbik farkas a falkavezérnek.
Mindannyian tudták, hogy most először életükben, igazán elhagyják városkájuk biztonságát.
Mert nem érezték még soha azelőtt ezt a fájdalmas hullámverést a testükben, a sötétség marcangolását, soha nem vetett ilyen jéghideg lángot bennük még semmi, mint tomboló árnyaik horgai. Sejtették, hogy itt a vég, hiszen már régen kívülről fújták a tananyagot, hogy ami nem biztonságos, az nemcsak veszélyes és tiltott, de bizony végzetes is.
Hamarosan azonban mégis valami különös történt. Ahogyan remegve ott feküdtek, meg térdeltek, meg kuporogtak saját, megelevenedett démonaik előtt, valami, akárcsak a testük, legeslegbelül bennük is összezsugorodott, egészen picire, talán mint egy gombostű feje. És szenvedtek és görcsbe rándultak és jajgattak és csikorgatták a fogukat és érezték az árnyak kampóit forogni testükben, a fájdalomtól néhányaknak egyszer csak önkéntelen kinyílt a szemük, és először életükben, még a könnyeik függönyén keresztül megpillantották az addig bennük lakozó sötétséget.
És voltak, akik még akkor sem merték kinyitni a szemüket, hogy a démon visítását egyszercsak már nem hallották tovább, mert azt hitték, meghaltak. A csend tűnt fel nekik először, olyan mély és mindent átható volt, amilyet sosem hallottak még azelőtt. Végül szép lassan felemelték a fejüket, csak hogy lássák, erejét vesztett árnyuk ott ül velük szemben a szobában, ernyedten, mint a majálisról a sarokban felejtett léggömb Anyák Napján. És ami addig csak elhessegetett, megfoghatatlan rossz érzés, minden gondolaton foltot hagyó diszharmónia, soha ki nem mondott félelem, hitetlenség volt bennük, az most így szemtől szemben hirtelen valahogy, szinte bensőségesen, ismerős lett.
“Megláttál és kimondtad a nevem: többé nem irányíthatlak, ez a Törvény. Itt maradhatsz az otthonodban, nem kell elhagynod” - mondták az árnyak, mielőtt új gazdatest után indulva kilódultak volna az ablakon.
A biztonság városában azonban már nem volt többé maradása a nehéz próbát kiállt embereknek: egyesével elindultak, hogy a sötét ködfalon áktelve új otthonra leljenek a túloldalon. Bár az iskolában mást tanultak, a szívükben mostanra tudták, hogy a tranzit csak azok számára veszélyes, akikben még ott lakoznak a megbúvó árnyak. A köd, a Mágus varázslatához hasonlatosan, csak azokat tudja ugyanis életre kelteni - önmagában veszélytelen.
Ahogy a megszabadultak egymás után megérkeztek az Új Városba, a karcsú házak tágas terein a helyiek már összegyűltek a fogadásukra.
“Isten hozott! Már vártunk benneteket. Ne feledjétek, nálunk nem vagytok idegenek. Mi is szinte mindannyian laktunk egyszer a fal túloldalán” - köszöntötték az újonnan jövőket.
Régi és új lakók, estére már együtt ültek az éttermekben és kávézókban és borozókban és öleléssel, zenével es táncos mulatsággal köszöntötték a Régi Város felől sorokban újonnan érkezőket és igazi fieszta alakult a lampionokkal és tűzijátékkal pazarul megvilágított, széles utcákon.
Ahol még a legnagyobb ragyogás sem vetett már árnyékot.
