A Homo Sapiens most feljebb lép. Eljött az ideje. Bukdácsolunk, elesünk, újra felállunk az önmegszülési folyamatban, néha kapunk benne átmeneti pihenőt. Semmi gond, ez nem sorscsapás, hanem kegyelem. Mind megbízhatóbb félvezetőjévé válni itt a Földön a Világléleknek - néha, csendben, az önteltség leghalványabb fuvallata nélkül elismerhetjük magunknak - ez az igazi rocksztárság. Fuck, yeah!
Azok, aki ebben a globális folyamatban részt vesznek és ha szavakba önteni nem is tudják, érzik, hogy emberi létezésüknek a fizikalitáson túlmutató célja és értelme van - azok, akik ha eleinte csak pillanatokra is, de megtapasztalják, hogy rajtuk keresztül valami nagyobb és megfogalmazhatatlan tanulmányozza ezt a földi játékot: azok számomra mindannyian alkimisták.
Az alkímia tudománya az elmúlt évezredekben az emberi tudati evolúció laboratóriuma volt. Bár végeztek párhuzamos kémiai kísérleteket, az alkimisták legfőbb célja mégsem a laboratóriumi arany, hanem a rátapadt szennyeződésektől megtisztított, azaz, megvilágosodott, megfigyelő tudatosság megteremtése és megszilárdítása volt.
Az alkimisták megértették, hogy az emberi létezés végső értelme az anyagba, így az emberi testbe és elmébe beleragadt Világszellem felszabadítása, azaz, önmagára ébresztése. Az öntapasztalás-megfigyelés-felfedezés ismétlődő folyamatának megkoronázásaként a korábbi stációkban összekapcsolódott Szellem és Lélek visszatér a testbe, mely már nem börtöne többé, a Kozmikus Tudatosság pedig eközben átvilágít minden egyes sejtet, DNS szálat. A tudat így létrejött dicsőséges fénylenyomata túléli majd az úgynevezett halált is. Ez lenne, értelmezésemben az alkímia végső célja, a testben való feltámadás a tudat átalakítása által. Ez az úgynevezett fénytest, populárisabb nevén, a Bölcsek Köve, mely a legtöbb ember számára természetesen fantazmagória és az is marad.
Vannak olyan “ tanítók” a világban és Magyarországon, akik szerint a mai megváltozott/evolúciós környezetben az Önmagunkká váláshoz már nem kell végigmenni az alkímiai folyamaton. (Azért az idézőjel, mert maga a kifejezés kreál egyfajta polaritást és azt sugallja, hogy vannak, akik vegytisztán csak tanítanak, míg mások ugyanígy, kizárólag tanulnak.) Nos, én a magam szemszögéből azt látom, hogy az alkímiai szabályok alapvetően ugyanúgy érvényesek, mint régen - ahogy ma is meg kell először születnünk ahhoz, hogy később aztán 20 évesek lehessünk. Igen, ma már több információnk áll rendelkezésre a változáshoz, nagyobb evolúciós nyomás alatt vagyunk, kétségtelen, és hatalmas "külső " segítséget kapunk, például a megnövekedett kozmikus sugárzás formájában, ami a tudatosság fejlődésének egyik TUDOMÁNYOSAN BIZONYÍTOTT kulcs hajtóereje. Rengetegen azok közül, akik erre készen állnak, LÁTSZÓLAG akár egyik napról a másikra ébrednek, egy új valóságra. Ezen felül, korszakhatáron állunk, valóban - de mindezek a tényezők önmagukban legfeljebb az alkímiai folyamat FELGYORSÍTÁSÁHOZ járulhatnak hozzá, annak megkerüléséhez, átugrásához, lerövidítéséhez véleményem szerint nem.
Alábbiakban néhány, számomra a mai napig érvényesnek tűnő alkímiai szabály.
A valódi alkimista az azonosult énen túli önmagát kereste és keresi ma is. A megszabadulást. A Szellemet, a formátlant és meghatározhatatlant, a tulajdonságok nélkülit, téren és időn túlit, saját magában, az Életre adott válaszaiban. A sorokat a sorok között. Célja, hogy mindezt a múlandó emberi létben megszilárdítsa és onnantól kezdve minden sejtjében hordozza, azt minden szavában, minden cselekedetében ebben az életben megnyilvánítsa.
Mindig vannak és lesznek, akik alkímia címén sikereket, anyagi megvalósulást, képességeket (bármit jelentsen is ez) és jobb életet (?) ígérnek a jelentkezőknek. Mindezek azonban, legfeljebb, melléktermékei, külső kísérőjelenségei lehetnek a belső változásnak. Ha céllá válnak, a folyamat magát a hajtóerejét veszíti el részben, vagy egészben, vagy ami még rosszabb, az átalakulás felemelkedés helyett súlyos mentális/érzelmi/spirituális torzulásokat hozhat az alkimista életébe.
Az alkimista, különböző tudatossági fázisokon áthaladva mind gyakrabban megtapasztalja és mind pontosabban dekódolja az Élet szimbolikus természetét. Érti , hogy ezen jelképek jelentése sosem öncélú: a külső valóság mindössze a belső tükröződése, a megjelenő szimbólumok mindig valami fontosra, adott esetben akár "csak " az Élet szépségére, szentségére, múlandó mivoltára emlékeztetik,.máskor azonban például rámutathatnak akár egy bennünk élő fontos aspektusra is (amelyet alkalmasint életre kéne hívnunk, vagy éppenhogy el kéne már felejtenünk). Utóbbiról tervezek majd személyes gyakorlati példával is szolgálni később, írásban és személyes találkozásaink alkalmával.
Az alkimista nem kívánja tudatának alsóbb tartományait kielégítendő manipulálni a teremtő folyamatokat, hiszen célja éppenhogy az élettel való leghatékonyabb együttműködés elérése. Ez pedig nem más, mint hogy az univerzális teremtő tudat csakis rá jellemző, higítatlan, egyedi kifejeződésévé váljék. Az alkimista tudja, hogy máris mindent megteremtett maga körül, amely végcélját, vagyis a benne lakozó Egyetlen Elme, azaz az Önvaló felismerését szolgálja. Tudja, hogy ezt a felismerést csakis a relativitáson keresztül érheti el, ezért, amennyiben szükséges, alkalmasint akár kínt, vagy boldogságot, fájdalmat és magányt vagy éppen társat kreál magának, hogy ezekhez való viszonyában felismerje az azonosulatlan Megfigyelőt, munkája és kísérletei kívánt célját.
Az alkimista, létének legmélyén, legbelül, készen áll arra, hogy földi élete során újra és újra "meghaljon" a folyamat számára és a következő alkímiai stációban megújult létezőként támadjon fel. Előző utazásai során felvett azonosulásai az alkímia fenőkövén lenyúzattatnak. Búcsút inteni szenvedésünket okozó, addig azonban személyiségünk részét képező fantazmagóriáknak, hiedelmeknek, büszkeségünknek, félelmeinknek lelki értelemben gyakran a megnyúzáshoz hasonló kínokkal jár együtt, nem véletlen az alkímia ősi kifejezése erre a folyamatra, a Próbakő (angolul, Touchstone).
Az alkimista számára a transzmutációval együttjáró érzések nagy része, legalább is egyfajta déja-vu formájában sokszor ismerős. Legyen ez mély akár a belső sötétség, vagy éppen szembenézés a fizikai elmúlással.
Az alkimista nem próbálja kívül megoldani életét (meggyógyítani hiányait, ragaszkodásait, vágyait) hiszen tudja, az lehetetlen. Törekszik arra, ami aztán a folyamatban előre haladva egyre természetesebbé válik a számára, vagyis, hogy külső valóságát a belső érzelmi, tudattalan világa kivetülésének fogja fel. Figyelmének fókusza így helyeződik egyre inkább kívülről befelé, a történésekre adott érzelmi- testi-mentális reakcióira és azok változásaira. Az alkimista útja az avatatlan szemlélő számára ezért olykor akár az önpusztítás útjának tűnhet, hiszen, a valódi, azaz szív-vezérelt döntéseknek gyakran komoly ára van. Nem kizárható, hogy a Lélek magasabb, tanulási vágya által vezéreltetve például akár az utolsó forintjait adja majd oda az utcán egy rászoruló koldusnak. DE nem azért, mert ezt olvasta valamelyik szent könyvben, vagy ezt látta a filmekben és nem is azért, hogy ezáltal üdvözüljön. Egész egyszerűen azért mert az adott pillanatban azt érzi helyesnek.
Az alkimista tisztában van vele, hogy az ember társas lénynek született és nem tagadja el, hogy a külvilágból érkező pozitív visszajelzés egészséges emberi igény. Belső vezetőjét követve mégis arra fordítja figyelmét és energiáját, amire éppen elhívást érez: még akkor is, ha ezzel csak egyetlen ember életére lehet hatással. Tudja, hogy az emberiség valaha ismert legnagyobb alkimistái gyakran csak egy tucat (azaz, 12) emberhez beszéltek, vagy éppen az asztalfióknak írták könyveiket. Mégis úgy jártak el, mintha a Föld összes lakójához egyszerre kiáltottak volna.
Az alkimista arra törekszik, hogy bizalmat nyílvánítson az élettel szemben, mert utóbbira mint belső gyógyulásának színterére tekint . Ismeri és alkalmazza a mondást: ne ítélj, hogy ne ítéltess. Azaz, pontosan tudja, hogy a valósága tükör - jelenlegi tudati "beállításai" összességének tükre. Ha az életének egyik felét egyszerűen visszautasítaná, azaz, a "negatív" tudati tartalmairól nem venne tudomást, elkerülve azokat, akkor tulajdonképpen "megítélné" őket. Így újra és újra ugyanazokkal a tisztánlátását akadályozó blokkoló tényezőkkel: kivetült tartalmakkal, hiedelmekkel, félelmekkel, traumákkal, hiányokkal találkozna, egész addig, amíg ezek a tartalmak meghatározzák reakcióit, érzéseit és cselekedeteit.
****
A Homo Sapiens most feljebb lép. Eljött az ideje. A folyamat soha nem volt mindenkinek szánva. De látom, ahogy az egyik lélek a másik után talál haza saját magához, egyre fiatalabbak, és ennek az alkímiai folyamatnak a jezőfényei mind több helyen ragyognak fel a sötétségben szerte a világon. Az alkímia útja azt keresi, ami bennünk örök - nincs magasztosabb cél az életben, mint végigmenni rajta.
