Szeretettel köszöntök ismét mindenkit a változás nagy, közös Hullámvasútján.
Először is, így a negyedik bejelentkezésemhez érve szeretném megköszönni, hogy ilyen sokan elolvastátok és megosztottátok az előző posztokat.
És most máris a lényegre térek, ezzel a bejegyzéssel már így is megcsúsztam kicsit. Arról szólok néhány szót a következőkben, amit a saját környezetemben - magamat is ideértve - az úgynevezett “munkafronton” látok a világban. A Nagy Változás szűrőjén, szemüvegén keresztül, természetesen..
Úgy vettem észre, rendkívül népszerű manapság egy (Moldova Györgytől származó) idézet a neten. Mivel a témához illik, némiképp rövidítve megosztom: “..az Élet csak azt tűri meg magán, aki a dolgok természetes folyásával szembeszáll.”
Nos, én személy szerint senkinek sem tanácsolnám, hogy szembeszálljon az Élet természetes folyásával. Hacsak nem igazi extrém sportoló az illető...
Látok mostanában épp eleget olyanokat, akik szembemennek az Élettel (kevesen vagyunk, akiknek ne lenne komoly tapasztalata ebben), akik elfordítják a fejüket, eltolják a segítő kezet, ha az Élet irányt próbálna mutatni. Ha emailt írna, kitörölnék olvasatlan. Sehol annyi sírás, kétségbeesés és gyász, mint azok között, akik a dolgok természetes folyásával szemben eveznek (mondhatnánk, egyre hevesebben).
Pedig ugyanaz az erő tör most a felszínre bennünk, ami tavasszal virágba borítja a fákat, ami a hernyóból pillangót varázsol, ami miatt a tűzhányók kitörnek és a kígyó levedli régi bőrét. Ami fenntartja a teremtés és önfelismerés végtelen körforgását. Ez az Élet ereje, ez a dolgok természetes folyása, ha tetszik. Szippantsunk csak bele mélyen a kora nyári este illatába: érezni fogjuk és beleborzongunk ebbe a koncentrált energiába.
Néha virágillat, máskor persze rajtunk átrobogó tehervonat - és mégis ugyanaz az energia. Nagyon félelmetes tud lenni, amikor az Élet kontrollálhatatlan ősereje egyszer csak a felszínre tör a tervezgetéshez és óvatos lépésekhez szokott városi típusú emberben. És elkezdi, gyakran csikorogva, újra kirakni egy végtelenségig összebogozott-forgatott Rubik-kockából azt, akik valóban vagyunk és - így, vagy úgy - helyére nem kerül újra minden szín. Úgy, ahogyan az eredeti csomagoláson látható. A legtöbben tudjátok: ilyen korszakot élünk. Minden, ami az életünkben történik, emiatt történik. Az erő - nevezzük most Univerzális Életenergiának - szépen végigmegy a bennünk lévő jelképes csomópontokon és (finoman így mondanám) megfelelő mértékű korrekciós lépéseket eszközöl ott, ahol azt jónak látja. Ezek a korrekciók aztán a külső világunkban is manifesztálódnak valamilyen módon.
Különös figyelmet szentel a szeretetteli energia a boldogságunkat akadályozó olyan tényezőknek, mint például a félelmeink, ítélkezéseink és ragaszkodásaink, hogy csak néhányat említsünk. A munkánk, Rubik-kockánk egyik oldala, pedig valóságos kincsestára ezeknek: "ehhez értek; nem fogok másikat találni; fizetni kell a számlát; különben is, már a nagyapám is ezt csinálta".
A munkánkban éppen ezért könnyű eltávolodnunk valódi természetünktől, Önvalónktól, így magunkra ébredésünk igen gyakran jár együtt pályakorrekcióval, nemritkán látványos körülmények között.
Tényleg, ha körülnézel a világban, az ismerőseid között, hány ember fordít épp hátat az eddigi szakmájának, hivatásának, vagy épp az országnak? Hangsúlyozom, most nem azokról beszélek, akik éppen keresnek, de nem találnak munkát. Mondhatnád, kiégett középkorúak, na de mi van a pályakezdőkkel, a húszas éveikben járókkal? Akik már az egyetem végére tudják, hogy nem az ott tanultakból fog megélni? Ők mégis mitől változnak? Úgy gondolom, a drasztikus változások a munkában, hivatásban - tudomást veszünk róla, vagy sem - igenis mind az univerzális önmagunkra találás kirakós játék részei.
És ha már az elején a tűzhányót említettem, hát kitör az az emberekben is. (Amint kint: vessetek csak egy pillantást manapság a vulkánokra Izlandtól Olaszországig, Indonéziától Dél- Amerikáig.) Fokozatosan, vagy egy pillanat alatt, de egyre többekben megtörténik a visszafordíthatatlan változás. Az egyik egy szép napon örökre eltűnik a munkahelyéről, a másikat még ötször visszaszippantja majd a félelemszoftver, amíg végül kénytelen szembenézni azzal, hogy az eddig végzett, erejét elszívó, örömtelen munka magával az élettel összeegyeztethetetlen. Van, akinek kevesebb, van akinek több tapasztalásra van szüksége ezen az úton. Az utóbbiakra alkalmazható az Európa Kiadó együttes örökbecsű szövege. Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk. Lásd még latinul: per crucem ad lucem, azaz a kereszten át a fény felé.
Szóval, nézzük pozitívan a dolgot: végül csak jó lesz nekünk.
