"Mindenképpen arról van szó hogy az emberiség túlnyomó nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás természetesen irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erőmennyiséget szabadít fel és ez az erőmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti. Az emberiség így ketté szakad. Amelyik lezuhan, abból lesz a yahoo, vagy a robotos, vagy akár a csirihau. Mindegy. A szubhumánus lény. Amelyik felröppen, abból valami félszellem, féllélek, félangyal. Az emberi közép helye pedig üres marad."  (Hamvas Béla)

Úgy tűnik, a hamvasi vízió bizonyos értelemben esedékessé válik: az emberi faj egy része jelenleg épp kvantumlépést tesz tudati evolúciójában. Utoljára talán 40,000 éve láthattunk ilyesmit, amikor fajunk, a Homo Sapiens - a jelenlegihez némiképp hasonló körülmények között - leváltotta éppen eltűnőfélben lévő elődjét, a neandervölgyi embert. Az aktuális változás folyamata exponenciálisan gyorsul, kísérőjelenségei megjelennek látható valóságunkban is. Részben joggal mondhatjuk, hogy nincs új a  Nap alatt, mindig is láthattunk hasonlókat. Az átalakulás sebessége és nagyságrendje azonban afelé mutat, hogy mindez a valóságunkra is komoly hatással lehet - akár egy emberöltőn belül. Minden emberi nézőpont szubjektív, az enyém is: az alábbiakban arról olvashatsz, hogyan látom én a világunk jelenlegi transzformációját. Az elszakadó valóságokat, a velünk élő sötétséget, és az ennek ellenére elkerülhetetlen továbblépést. Laktanya, színház, vagy evolúciós laboratórium-e a Föld? A következő, a téma okán meglehetősen hosszú írásból remélhetőleg ez is kiderül majd. (A szövegben lévő linkek, ahol ilyet találtam, releváns magyar oldalakra, más esetekben jobb híján angol nyelvű tartalomra hivatkoznak.)

PROLÓGUS

Mindenki tudta, hogy letelt az idő és a változás a küszöbön áll.

Ahogy elérkezett 1992 didergős februárja, nem kevesebb, mint egy új valóság ígérete kezdett beszivárogni az életünkbe. Mi, a Vasvári Pál laktanyában leszerelésre készülődő “öregkatonák” a mindig zsebünkben lapuló szabócenti végét kezdtük el vágni, amely a drótkerítéses falak között abszolvált esztendőnk célegyenesét, az utolsó 28 napot jelképezte. 

Igaz, még mindig a laktanyában voltunk: még nem tehettük bármikor szabadon azt, amit szerettünk volna. Mégis, ezekben a hetekben valami fokozatosan, de visszafordíthatatlanul, más lett. Az addig a nyakunkra járó tisztek viselkedése elkezdett megváltozni - már nem minket, leszerelés előtt álló öreg csocseszeket vegzáltak, a figyelmük egyre inkább a frissen bevonuló, a mama szoknyája mellől épp elrángatott, megilletődött kopaszok felé fordult. 

Minden, amit te éppen magad mögött hagytál, még előttük volt. 

Ahogy az első, körletben töltött éjszakájuk utáni reggelen a hideg gyakorlótéren felsorakoztak, a frissen felnyírt tarkók mögött elhaladva érezhetted a félelem szagát a levegőben. Tudták, hogy egy évnyi kemény tanulás vár majd itt rájuk. Még előttük állt, hogy mint saját tudattal, önálló személyiséggel bíró egyének jórészt felolvadjanak a laktanya, a kiképzések, az alaki gyakorlatok kohójában és a hadsereg veleszületett embertelensége felülírjon bennük mindent, ami egyedivé teszi őket és csak és kizárólag katonákká váljanak. A gyakorlóruhán nincsenek nevek, a megszólítás így az első naptól “közlegény” - és ez, ha elhangzik, általában nem sok jót jelent. A többi újonc meg valami jól azonosítható tulajdonságuk, lakhelyük, szakmájuk alapján címkézi fel őket. Felhő, Badi, Piktor, Pék, Krabót, vagy éppen Pesti, mint ami én lettem bevonulásomkor első, vidéki állomáshelyemen.  

Csak a valódi nevedet, azt felejtsd itt el. Itt nem vagy többé az anyád fia.

De mi, a leszereléshez készülődők, a centivágók, lélekben már kint éltünk. Azért persze a hivatásos tisztek, a polgári alkalmazottak között is volt, aki még mindig azt játszotta, mintha hatalma lehetne fölöttünk. Mi, hogy megadjuk a császárnak, ami, belementünk a játékba, a kutyakomédiába, de mivel már egyre gyakrabban jártunk haza kimaradásokra, a gondolataink mindig a laktanya kerítésen túl kószáltak, tudván, hogy ez a világ számunkra most már csak átmeneti. A laktanya, az addig rideg és ellenséges környezet mintha elkezdett volna egyre inkább szolgálni minket. Az ügyeletes tiszt együttérzőn biccentett és eszébe sem jutott előállítani, ha hajnalban valamelyikünk részegen ért vissza a rövid eltávozásról, vagy nem tisztelgett neki a kantinban. Valahogy már untuk ezt az egészet, mert azt éreztük, hogy lejárt az ideje, hogy vár odakint egy másik, szabad világ a falakon túl, aminek a friss, éltető, vibráló levegőjével az udvaron lehunyt szemmel szívtuk tele a tüdőnket. Már nem ettük meg a vacakot, amit bent elénk raktak, mert otthonról bármikor hozhattunk friss hazait, amit édesanyánk főzött, sütött. Nem volt többé értelme a tiszti étkezdéről lopni, és szépen lassan elkezdtünk együttérezni azokkal, akiknek továbbra is az ottani körömpörkölt jelentette a kulináris luxust.

A laktanya már semmi újat nem tudott kínálni. Csak a várakozás volt a levegőben, a megszabadulás illata.

*****

Manapság kicsit mintha déja vu érzésem lenne. Akárcsak sorkatonai emlékeimben, most is kettéválni látszik az érzékelt valóság. Először is ott van az újoncoké, akiket, érthető módon, vákuumként szippant magába a dráma: az idegen világ félelemmel és bizalmatlansággal tölti el őket, megaláztatás, bezártság, aztán remény, majd tehetetlenség, fizikai fájdalom és egy sor egyéb, vegyes érzés vár rájuk a katonaidő alatt. Ami már persze azért sem csoda, hiszen a fogság határozza meg a mindennapjaikat, mindent ezen keresztül élnek meg. Mindeközben a leszerelők “alapélménye” a szabadság, a korlátlanság, a kaszárnyán belüli történésekben már egyre inkább csak nézőként vesznek részt és várják, hogy az egyre gyakoribb kimaradások és eltávozások után végre véglegesen kint maradhassanak.

Talán nem kell túlmagyaráznom számodra a párhuzamokat. Csak röviden: az újoncok, a laktanyában maradók nézőpontja és élményei engem egyértelműen a világunkban egyre szembetűnőbb, a kondicionált és manipulált ego-elme és a lineáris valóság által uralt, hibernált tudatra és a tömegtudatosságban felolvadó emberi sokaságra emlékeztetnek. A leszerelők nézőpontja ezzel szemben mintha a jelenkor “felébredő”, újjászülető, megújuló, feltámadó, az egyre hangosabb külső dráma helyett saját belső hívását és útmutatását követő lelkekkel, a jelenlét szemlélődő állapotával mutatna rokonságot. Mindkét esetben érzik a felek, hogy egyfajta komoly lezárás közeleg az idővel, a 2 csapat várható elválása is növekvő feszültséget okoz, meg az is, hogy a távozásra készülő öregbakák a körletekben már nem tartják be az “alaki előírásokat”, nem pucolnak csempefugát fogkefével, nem rohangálnak a gyengélkedőre, mint a kopaszok. (Az már csak hab a tortán, hogy úgy tűnik, az egész sorkatonai szolgálatot hamarosan meg is fogják majd szüntetni).

A jelenlegi fordulópontról 2014-ben még így írtam itt: .

“...A világban egy mély, rendkívüli erejű és egyre gyorsuló változás zajlik, amely az egyes emberekre és - ezen keresztül - a minket körülvevő valóságra, annak érzékelésére egyaránt gyökeres átalakító hatással van.

Ezt a blogot azoknak írom, akik élik, tapasztalják ezeket a változásokat.

Meggyőződésem, hogy bár ezek az átalakulások természetesen a felszínen, azaz az anyag szintjén is tetten érhetők (gondoljunk csak például a gazdaság rendszerszintű válságára vagy a környezetünk globális állapotára), teljes valójukban csak egy ennél is nagyobb rendszer részeként, spirituális vonatkozásaikkal együtt értelmezhetők, ragadhatók meg. Valódi, legősibb önesszenciánk egyfajta hibernációból ébredő Houdini-ként évezredes rétegek alól szabadul fel éppen, egyebek mellett a külső környezet kényszerítő és sürgető nyomásának szó szoros értelemben roppantó ereje hatására. Hatalmas energiák törnek utat maguknak, a külső világban és egyénben egyaránt: az egyik segíti a másik ébredését. Hiszen amint bent úgy kint is, ugyebár.

Tehát, ezt a blogot azoknak írom, akik érzékelik ezeket a változásokat.

Akik már tudják, hogy a gazdasági válságnál valami sokkal mélyebb zajlik a világban. Akik kezdenek ráébredni egy, az eddiginél kiterjedtebb, új és gyakran mágikus valóságra és lassan (vagy éppen villámgyorsan) megváltozik az egész életük. Akik még mindig néha érteni és nem csak érezni akarják ezeket a változásokat - és ez persze nem sikerül nekik. Akik elkezdtek érzékennyé válni saját és környezetük energiáira. Akikkel épp csak elindult a változás hullámvasútja és talán ijedten konstatálják, hogy visszafelé már nem vezet út. Akik ráfekszenek az élet hullámaira, de az akár ezredszer is ledobja őket (és emiatt aztán azt hiszik, hogy valamit rosszul csinálnak). Akik már kint vannak néhány örvényből és lassan rutinos szörfössé válnak az új vizeken. Akik - látszólag maguktól, látszólag külső hatásra -  épp csak elhagyták az eddigi komfortzónájukat. Akik (újra)felfedezik a hála jelentését, kezdve meglátni az apró csodákat minden pillanatban. Akik hosszú évek számkivetettsége után újra szerelembe esnek az élet ízeivel, színeivel, illataival és emlékeivel és most úgy érzik, végre hazatértek. Akik úgy látják, az eddig átélt szörnyűségek új értelmet nyernek. Akik úgy érzik, elakadtak az átalakulásban. Akik épp valamilyen válságban vannak és most a megoldáson töprengenek. Akik már tudják, hogy a Most kapuján át bárhová eljuthatnak. Akik már megértették, hogy a valódi hitnek a valláshoz semmi köze. Akik már teljesen átadták magukat a változás sodró folyamának és most tanulnak elengedni. Akik most ölelik magukhoz újra a rég elhanyagolt, bennük élő gyermeket... Akik új barátokat szereztek és akiket a régiek talán bolondnak néznek, kinevetnek. Akik már érzik, a régi életük nem vezet sehová. Vagy akiket esetleg elkezdtek gyógyszerekkel kezelni, csak mert többet érzékelnek a világból, mint az “orvosuk”.

A világban ez a korszakhatárt jelző változás egyre gyorsul. Az utak kifelé, a külső megoldás felé minden irányban lezárulnak. Nem maradt más járható út, csak a befelé vezető.”

És láss csodát, ez a változás az elmúlt 6 évben tovább gyorsult! 

És miközben az emberek egyik (jelenleg sajnos elenyészően kisebb) része igyekszik egyre inkább megnyílni az újjászületés lehetőségének, gyermeki izgalommal szörfözve a lassan cunamivá dagadó hullámokon, a lelkekért kinyújtja csápjait az önmagába újra és újra visszatérő, így minden pulzálásával tömegeket magába szippantani képes szintetikus valóság, a Mátrix is. Avagy, ahogyan akkoriban hivatkoztam rá, “egy keretrendszer, egy önálló életre kelt komplex tudati-érzelmi-önkorlátozó program, amelyet fenntartunk-működtetünk.”          

Valóság az, amit közösen annak hiszünk, elfogadunk. A közös megegyezésen alapuló (konszenzusos) realitást tehát a közös hiedelmeink tartják életben. E relatív valóság létfontosságú összetartó kovásza, alapprogramja, hogy minden, ami az emberiség életében ma van, az volt tegnap és lesz holnap is. Eszerint, lehetnek ugyan kényelmetlenebb változások, de csak olyanok, amelyekhez hasonlóak biztosan előfordultak már ezelőtt, vagy ha nem, hát majd a fejlett tudomány, meg a technika úgyis megoldja őket és az élet megy tovább. Legalább is ezt állítja az Állandó Dolgok Vallása. 

Nagyon úgy tűnik azonban, hogy ez a hiedelmünk, aktuális valóságunk gyorsuló széthullásával, egyre nagyobb nyomásnak van kitéve.

Nézzük például csak az alábbi, tetszőlegesen kiragadott néhány példát, amelyek (bár az emberiség valóban látott már ordító igazságtalanságokat, népirtásokat, természeti katasztrófákat és általában, velőtrázó átalakulásokat) legalább is igy egyszerre megjelenve, biztosan nem tartoztak fajunk utóbbi párezer évének mindennapjaihoz.

- Az Antarktisz jégtakarója közel hatszor gyorsabban olvad, mint az 1980-as években, Grönland jege pedig négyszer gyorsabban fogy, mint 16 éve. Kizárólag 2012-ben több mint 400 milliárd tonna jég tűnt el,

- jelenleg éppen a hatodik kihalási hullámnak lehetünk szemtanúi, a fajok az előző évszázadhoz viszonyítva ezerszer gyorsabb ütemben tűnnek el a Földről, 

- a napfény visszaverésében és a klíma szabályozásában kulcsszerepet játszó Jeges-tenger nyári jege 1979 óta a felére csökkent: a változás nagyrészt az elmúlt évtized leforgása alatt zajlott le, negyed évszázadon belül a tenger jelenlegi neve teljesen értelmét veszti, 

- a Föld élővilágára halálos kozmikus sugárzástól védő magnetoszféra gyorsuló ütemben gyengül, míg az ipari forradalom előtti évszázadokban százévenként veszített egyhuszadnyit az erejéből, ehhez ma már elég egy évtized, a gyorsulás itt tehát tízszeres,

- a Föld klímája drámai mértékben változik, és több megfigyelés szerint a Naprendszer egyéb bolygói is melegszenek (így például a Neptun és a Plutó), és a jégsapkáik olvadnak,

- a fenti folyamatok egy része akár a Föld mágneses pólusváltásának előhírnöke is lehet: a széles körben elterjedt nézetekkel ellentétben a Berkeley-i Egyetem kutatói pár éve arra jutottak, hogy egy ilyenhez nem kell többezer év, egy emberöltőn belül is lejátszódhat, 

- valamint, egyáltalán nem utolsó sorban, az ismert történelem során sosem lakta majd’ 8 milliárd ember a bolygót és az egyetlen valóság természetéből adódóan (ld. a későbbiekben rövid kvantumfizikai kitérőmet) sosem ömlött még ekkora és ilyen összetett emberi tudattalan tartalom az életünkbe.

******

Rendkívül izgalmas (hogy visszafogottan fogalmazzunk) változásokon megyünk tehát keresztül! Egészen 40,000 évet kell visszatekernünk a képzeletbeli prehistorikus lejátszónkon, hogy újra hasonló körülményekre leljünk. Tudományos kutatások igazolják ugyanis, hogy némiképp azonos természeti-környezeti jelenségeknek volt szemtanúja fényre lépésekor a Homo Sapiens, és ezzel párhuzamosan rejtélyesen éppen eltűnő elődje, a neandervölgyi ember is! 

A világ elsőszámú, földtudományokkal foglalkozó lapjában, a  Reviews of Geophysics-ben megjelent egyetemi tanulmány szerint az emberiség evolúciójának utolsó 200,000 évében végig kulcsszerepet játszott a mágneses mező gyengülése, ezzel párhuzamosan az - elsősorban a Napból a Földre érkező - kozmikus sugárzás megnövekedése. Talán nem teljesen elrugaszkodott ez alapján a feltételezés: “mintha" anyabolygónk és a Nap koordináltan működne együtt bizonyos ciklusonként a földi élet mérföldköveinek és az emberi tudatosság evolúciójának alakításánál. 

A körülbelül tehát 40,000 évvel ezelőtt a Föld színéről mágneses mező gyengülésével, fajok tömeges kihalásával egyidőben eltűnt neandervölgyi ember helyét átvevő Homo Sapiens számára az egyik elsődleges megtapasztalás az irányítás, az uralkodás, a birtokba vétel volt. Milyen logikus is, hogy az Élet folyamáról leválasztott, mélyvízbe dobott, magányos elme és lélek első reakciója a külső környezet feletti kontroll volt! Bizonyos értelemben az élettel szembeni bizalmunk elvesztésének kollektív kivetülése az is, hogy mint globális társadalom, minden lehetséges módon kontrollálva vagyunk - napról napra erősebben, talán hogy a tükörben végre felismerjük magunkat. Az új faj továbblépése és fejlődése, felemelkedése éppen ezért az Élet központi főáramlatába való visszatérésén, az egységre ébredésen, együttműködésen, a dolgok abszolút rendjéről való tudás visszaszerzésén kell, hogy alapuljon.

Jelenleg a Földön tudati evolúció zajlik, amely, bár szabotálására történnek kísérletek - meg nem állítható. Az Élet szabadon áradó, önkifejező, teremtő folyamának útjába legfeljebb ideig-óráig lehet gátat építeni úgy, ahogy mi tesszük azt tudatosságunk jelenlegi szintjén. A társadalmi méretű pszichózis, amelyben jelenleg élünk, valójában éppen hogy felgyorsítja ezt az evolúciót. Ha egy békákkal teli fazék alatt felcsavarják a lángot (vö. a világban az emberi tudatosság ellen zajló totális háború és félelemkeltés) nem azt fogják elérni vele, hogy minden egyes béka megfőjön. Inkább két másik dolgot: 1) az életképes egyedek hamarabb kiugranak a fazékból, mint takaréklángon tették volna 2) a hirtelen hőhatás több elalélt békát “ébreszt fel”, mint egy esetleges fokozatos hőmérséklet emelkedés. 

Ahogyan azt kvantumfizikai kísérletek is igazolni látszanak, a megfigyelő tudatosság (nem önmagukban a gondolatok, ld a későbbiekben) hatással van a valóságra, alakítja azt. Namármost, ha az emberiség egyik része tudati evolúción megy keresztül, akkor a másik, azaz egyre inkább “lejárt szavatosságú” ego-tudatot képviselő csoport (egyik minőség sem jelent önmagában jót, vagy rosszat, minden megaludt tej frissnek számított egyszer) előbb-utóbb egész egyszerűen egy másik kollektív valóságot fog “vetíteni” magának, mint az első. Bármily hihetetlenül hangzik, bizonyos értelemben hasonló történhetett a neandervölgyi emberrel is, amikor felváltotta a homo sapiens. A kutatók számára a mai napig rejtély, hogy néhány ezer év együttélés után miért tűnt el hirtelen az egyik faj. Számomra nagyon érdekes viszont a fentebb már hivatkozott elmélet, amely szerint a meggyengült mágneses mezővel együtt járó megnövekedett háttérsugárzást (a Laschamp-eseménynek elkeresztelt részleges pólusváltás során a Földet körülvevő magnetikus védőernyő ereje a jelenlegi mindössze 5%-ára csökkent) a homo sapiens bírta jobban: azaz, ha úgy vesszük, bizonyos értelemben egy idő után már nem tudtak többé egy közös valóságon osztozni.

Nem elképzelhetetlen tehát, hogy neandervölgyi barátunkhoz hasonlóan a Homo Sapiensnek is lassan leketyeg majd a szavatossági ideje - ezt a folyamatot erősítheti, gyorsíthatja fel az említett környezeti tényezők mellett a faj egyfajta degeneratív betegséghez hasonlatos kapcsolata élő környezetével. Hogy a folyamat pontosan mikor, hogyan és milyen körülmények között éri el tetőpontját, egyelőre még rejtve marad előttünk. 

Nem egyértelmű, hogy a gyengülő mágneses mező, az ennek következtében növekvő, DNS-ünkig hatoló információt hordozó, beérkező kozmikus sugárzás, egy közelgő környezeti kataklizma fenyetegetésének sürgető kényszere, a fogyasztói társadalom és a politikai rendszerek önpusztító ámokfutásának kijózanító természete, az időminőség megváltozása, az önismereti módszerek robbanásszerű elterjedése, a személyes traumák növekvő felszínre kerülése milyen ok és okozati kapcsolatban áll egymással és erősíti a jelenlegi tudatszint- emelkedési folyamatot. Talán inkább úgy helyes közelítenünk  a kérdéshez, hogy mindez valószínűleg egyszerre történik, egyszerre hat.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mind többen osztják meg velem élményeiket, utazásukat, a pszichospirituális alkímia belső útját (kik már  tudatosabban, kik még a fénytől kicsit hunyorogva) járók közül. A beszélgetések, a coaching ülések során kiderül, hogy a transzformációs folyamat éppen mivel szembesíti az egyes utazót. Mindannyian - hozzám hasonlóan "hétköznapi emberek" - a valódivá, egyénivé válás különböző alkímiai fázisain mennek keresztül. Akárcsak tették azt a történelem ködén máig átragyogó legendás alakok: zsenik, mártírok, filozófusok, szentek, spirituális tanítók, alkimisták, templomos lovagok, vagy akár egyes szabadkőművesek. Ma a tudati evolúció göröngyös hágóján felkapaszkodók gyakran öntudatlanul is követik a lelki felemelkedésnek azt a térképét, amelyek ők hagytak örökül számunkra maguk után. Magam is tanúsíthatom, hogy többségük már  jóval a Homo Sapiens tudatszintje szintje fölötti, a tömegek számára jelenleg sajnos elképzelhetetlen, kapcsolódott valóságban, önmagával és világával egységben éli mindennapjait. A Homo Sapiens 2.0 tehát igenis jelen van már a világban: ugyan még kis számban, de az elmúlt évszázadokkal ellentétben már távolról sem magányosan.

A kollektív valóság radikális és végleges kettéválásának lehetősége felfoghatatlan, erőltetett, elrugaszkodott ötletnek tűnhet sokaknak, pedig még az egyéni nézőpontok polarizációja és kibékíthetetlen szembenállása sem számít már jó ideje új jelenségnek. Politikai beállítottságtól, nemtől, kortól, életkörülményektől, neveltetéstől, bőrszíntől, vallástól függően máris  száz és száz egymásnak feszülő, áthidalhatatlanul különböző perspektíva küzd a világban, félelmek, ragaszkodások, valaha elhitt, mára meghaladott történetek által tüzelve: megannyi egyéni, személyes “univerzum”. (A közösségi média az egyik remek játszótere a személyes világoknak, ma egy erdőirtásról szóló cikk alatt például egyaránt láttam síró és hahotázó ikonokat.)  

A különböző nézőpontok szembenállását gerjeszti még tovább, az így keletkező energiából táplálkozva, jó ideje egy meglehetősen sötét erő a világban, a tudati evolúciós folyamatot, a valóságok végleges elválását egyszerre akadályozva és felgyorsítva. Ma már azonban nem a neandervölgyi idejét éljük, az emberi közösséget komplex gazdasági, társadalmi, vallási, kommunikációs rendszerek kötik össze, vagy éppen választják el egymástól, így a parazita ezeken keresztül is ki tudja fejteni hatását. Nem feltétlenül kellemes téma, de mivel hiszem, hogy a fényhez az árnyékainkkal való szembenézésen keresztül vezet az út, az alábbiakban részletebben is foglalkozunk az élősködővel, valamint azzal, hogyan tudjuk tudatos munkával mindinkább enyhíteni a hatását a mindennapjainkban.

******

A WETIKORÓL

A kanadai őslakos indiánoknak volt erre a parazitára egy kifejezése, a wetiko. 

Sokféleképpen fordítják, de lényegében az emberből  kénye-kedve szerint ki-bejárkáló démont, a felette az uralmat átvevő “sátánit” értették alatta. Árulkodó jelenlétét a spirituálisan fejlettebb, technikailag azonban elmaradottabb észak-amerikai törzsek a hódító fehér ember természettel szembeni érzéketlenségében, uralkodási dühében, materializmusában, öncélú pusztításában, felhalmozásában, félelem táplálta mohóságában, patologikus bizalmatlanságában látták megnyilvánulni. Nem kell persze valamilyen mesebeli alakra asszociálnunk, inkább az emberi pszichével, a tudattalanunk bugyraival, magunkkal cipelt félelmeinkkel, ragaszkodásainkkal szimbiózisban élő, azokba horgot vető, őket felerősítő, intelligens gondolatformákról, egyfajta elmeparazitáról van szó. A wetiko energiája tehát tulajdonképpen a tudatosságunk vírusa, amelynek természetellenes lenyomatát valóságunk minden szegmensében megtapasztalhatjuk. Virágzásához az ősbizalmát vesztett emberre, azaz a gyermeki kíváncsiság, valódi jelenlétünk, belső kapcsolódásunk hiányára van szüksége. A wetiko részben, de csak részben, mi magunk vagyunk: nagyjából, amennyire egy megbomlott elméjű ember tévképzeteit régi önmagával azonosíthatjuk. Energiája a bennünk élő sötétségből táplálkozik: ebből következően ott a leglátványosabb a jelenléte, ahol az emberek tömegesen érhetők el, vagy ahol olyan döntések születnek, amelyek ezrek, milliók életére vannak kihatással. Klasszikus példái ennek az emberiséget így vagy úgy megosztó intézmények, így a politika, a média, vagy éppen a vallási mozgalmak nagy része, hogy csak néhányat említsünk. De ugyanígy életjelet ad magáról ez az élősködő magányunkban vagy társas kapcsolatainkban (aktuálisan: bezártságunkban) is, felerősítve kételyeinket, aggályainkat, szorongásunkat, utat adva ezáltal önmagunkba vetett bizalmunk, önszeretetünk megkérdőjelezésének is. 

Egyes források szerint a törzsi kifejezés a wí-dago tőből származik, amelynek jelentése körülbelül annyi: “kizárólag magáért való, csak magával törődő”. Ha végigtekintünk a világban zajló felfoghatalan pusztításon, a wetiko társadalmi kivetülésével, a kollektív önzéssel szembesülünk: a bioszféra kizsákmányolásával, az állatvilág megtizedelésével, az érzéstelenítő/serkentő/nyugtatószerként használt korlátlan fogyasztással, az ezeket kísérő irracionális, hiszen végül önfelfaló globális mohósággal. Gyakran hallani a kérdést, hogy miért kell még egymilliárd dollár annak, akinek van 100 másik, ha ennek megszerzése akár a saját gyermekei jövőjének kárára történik - a rövid válasz valószínűleg itt is a kielégíthetetlen wetiko őrület jelenléte.

Hogy ez a vírus mikor, hogyan és miért került kölcsönhatásba az emberi lélekkel, a legendák és találgatások homályába vész. De hogy az emberi megtapasztalásnak nem volt mindig része a kollektív pszichózis vírusa, abban a magam részéről biztos vagyok.

Persze nem valamiféle kizárólagos amerikai őslakos hagyomány a wetikóról való tudás, az ősi keresztény és zsidó szekták arkhón névvel illették, a Gyűrűk Urában Tolkien a valaha ember formájú, a hatalomért és halhatatlanságért a gonoszt örökkön szolgáló gyűrűlidércként örökítette meg ugyanezt a pszichospirituális kannibált. A kortárs művészetben rengeteg helyen bukkan fel valamilyen allegorikus vagy direkt formában. Többek között Luc Besson Ötödik elemében, a Földet - is - felfalni, elpusztítani vágyó Mr. Árnyékként, a vírus emberi megtestesülésére pedig jó példa lehet Francis Underwood, a pszichopata amerikai elnök a Kártyavár című tévésorozatból. Ridley Scott Prometheusában Charlie Holloway űrhajós végzetét is közvetve egy, az idegrendszerébe jutó parazita hozza el, amely önmagából valami egészen mássá változtatja. A Pókember mozi trilógia harmadik részében, valamint ugyanígy a Venomban is élősködő költözik a főhősbe és veszi át felette az irányítást, legrosszabb személyiségjegyeit felerősítve, önmaga ellenpólusává változtatva őt. Stanley Kubrick halhatatlan Űrodüsszeiájában pedig az emberiség hajnalára teszi a sötét árnyék megjelenését (a legendás filmbéli monolit valószínűleg egy külső intelligencia beavatkozásának szombóluma), amikor az addig békés hordák húst kezdenek el fogyasztani és az állatok csontjaival egymást és további állatokat leölni.

Az egyik legismertebb wetiko metafora a popkultúrában azonban mégiscsak Smith ügynök a Mátrix című filmből.

A wetiko, elég csak az ügynök karakterére gondolnunk, nem önmagában gonosz. Egyszerűen a fel nem ismert tudattalan sötétünk generálta érzelmi energiánkkal, belső megfigyelés helyett kifelé fókuszáló figyelmünkkel, hiányainkkal, tudatosságunk vakfoltjaival táplálkozik. Ahogy már írtam itt róla régebben, Smith ügynök jéghideg, tökéletesen érzelemmentes, iszonyatosan jól szervezett, baromi hatékony, de nem gonosz - kizárólagosan az önfenntartás hajtja. Morpheus Neo számára egy Duracell elemmel magyarázza el, mire kell az ember a Mátrixnak. A wetiko ugyanazt teszi velünk, amit mi teszünk például az állatokkal, vagy éppen a teljes élővilággal: az utolsó cseppig együttérzés nélkül kizsákmányolja életenergiánkat. A metafora valós, a wetiko vírus elemként használ minket. Fontos megjegyeznünk, hogy a wetiko, mint élősködő nem tévesztendő össze árnyékszemélyiségeinkkel, öntudatlan működéseinkkel, traumáinkkal. Ha az előzőek horzsolások, sebek, amelyeken keresztül életenergiát "vérzünk el", akkor ezt a természetellenes vírust talán egy piócához, vagy kullancshoz hasonlíthatjuk, amely megtapad a nyílt felületen, ahol kitettségünk a legnagyobb és ahol túlélése a leginkább biztosított. Oda fúrja be magát, ahol nem csak, hogy nem vagyunk önmagunk, de minderről ráadásul fogalmunk sincsen. A parazita által megszállott egyén és társadalom természetesen nincs tudatában fertőzöttségének és mindazt, ami külső világában történik, teljesen természetesnek veszi. Pedig az életmód, a reakciók, amelyek a lélek e megbetegedése által a világban megnyilvánulnak, nem is állhatnának messzebb a “természetestől”.

Éppen ezért, a fokozatosan önmagára ébredő tudat a wetiko számára egyre inkább már csak egy lerabolt svédasztal lesz majd. Ha emlékszünk, a Mátrix ügynöke a szóbanforgó élősködő tökéletes metaforája: bárki alakját, formáját fel tudja venni, kivéve a Mátrix-ot (tehát ismét, konszenzusos valóságunkat) belülről meghekkelő, annak hologram természetére ráébredt szereplőkét, Morpheusét, Neoét, Trinity-ét.

A valóságban persze mindannyian ki vagyunk téve az érzelmi energiavámpír támadásának, de minél jobban átvilágítjuk tudattalan működéseinket, annál kevésbé. A wetiko túlélési stratégiája a világban mindenekelőtt a “divide et impera” az “oszd meg és uralkodj” elve, amely minden leigázó, hódító, diktátor (gyakran maguk is megtestesült wetikók) mottója a Római Birodalom óta, de valószínűleg már jóval annak előtte. A modern kori háborúk, a tüntetések, hatalmas érzelmeket felszínre hozó mozgalmak és ellenmozgalmak, vagy akár a pártpolitikán acsarkodva viaskodó szomszédok, a Facebook posztok alatt egymásnak eső kommentelők, de bizonyos értelemben az úgynevezett “nyugati civilizáció” és a fogyasztói társadalom egésze, mint a lélek eltorzított szándékai, mind-mind a parazita Duracell elemei és petricsészéje. Ez az elmevírus, a szimbióta ünnepli az életünkért fel nem vállalt felelősséget és a belső jelenségek externalizációját, azaz, amikor nem vagyunk képesek/motiváltak/hajlandóak felismerni magunkat saját valóságunkban, individuális vagy társadalmi problémáinkban, amikor rámutatunk a másikra, a külső felelősre, a helyzetre és magunktól eltaszított érzéseinkért az azokat “kiváltókat” kezdjük hibáztatni. Mivel a wetiko túlélése a nem tudatosított sötétségben rejlik, célja táptalajának fenntartása: belső ("szeretet", "bőség", "otthon", "biztonság") hiányainkat átcímkézi külsőkké, figyelmünket kifelé irányítva a lehetséges megoldások tekintetében, ami többek között környezetünk pozitív visszajelzéseinek végtelen és patologikus keresésében, valamint dühöngő fogyasztási tébolyban is megjelenik. 

Jones ügynök a Mátrixban éppen magára ölt egy emberi lényt

A wetiko hozzájárul, hogy az emberi lélek autentikus szikrái ne állhassanak össze egyetlen hatalmas tisztító lánggá a világban. A lélek valódi igazsága jelenhetne meg például kollektíven az olyan társadalmi fellobbanásokban, mint a nők zaklatása és kihasználása ellen szót emelő metoo, a feketéket érő rendőri erőszak megállításáért harcoló black lives matter, vagy éppen a klímamozgalmak, ha az abban résztvevők személyes, tudatosulatlan lelki árnyékaiba akadó intrika és manipuláció meg nem osztaná és végül ezerfelé szabdalva, egymás ellen nem fordítaná az eredetileg tiszta, ártatlan és valódi önkifejeződést. Hogy is mondta Snow elnök (ismét egy megtestesült wetiko) Az éhezők viadalában?  “A népnek a reményhez elég egy szikra, de kordában kell azt tartani”. A wetiko háttérben operáló sötét árnyéka a fenti módokon (is) gondoskodik a napi betevő érzelmi energiájáról, arról, hogy az emberi lélek lángja ne lobbanhasson fel és a tűz ne terjedhessen tovább. 

Wetiko-ember: a civilruhás nyilastiszt ,Latinovits Zoltán az 1976-os Ötödik pecsétben (R: Fábri Zoltán)

Míg a vírus a kisebb csoportokban vagy a társadalom egészében megjelenő véleményeket polarizálja, a fősodorból kifelé tekintőket kiközösíti, a belső igazságuk szerint szólókat és élőket pedig igyekszik megsemmisíteni. A középkorban eretnekként vagy boszorkányként megbélyegzettek, máglyára kerültek emlékei a mai napig hullámokat vetnek az emberi faj közös tudati “levesében”, sőt, napjainkban a valóságban is újra manifesztálódnak - mivel minden érzés és érzelem valaminek az újraélése, gondoljunk csak a gyermekkorra, az ősöktől örökölt traumákra, (ld. epigenetika) vagy, akinek az elmélet elfogadható, a reinkarnációra. A polarizáció persze létrejöhet magán a személyiségen, világnézeten belül is, a wetiko által átvett elme kizárólag végletekben gondolkodik, így a világot például ellenségekre és szövetségesekre osztja. Underwood elnök (Kártyavár) életfilozófiája, a “Vadássz, vagy legyél a vad” ismét jól illusztrálja ezt. 

Miközben a globális wetiko pszichózis, részben az említett politikán, vallásokon és médián keresztül, immár fokozatosan átveszi az uralmat a társadalom többsége fölött, mindenek felett álló jelszavává a - természetesen a mindenkori hatalom által kínált és kontrollált - biztonságot emeli. A biztonság persze olyasmi, ami sosem volt kompatibilis az emberi teljességgel, ha belegondolunk, a legnagyobb dolgok az életben mind bizonytalanság állapotában, vagy éppen abból születtek. Ahogy a több ezer éves emberi fejlődés elér technikai csúcs és (legalább is az elsöprő többség számára) spirituális mélypontjára, az érzéstelenített társadalom minden egyes tagját elvégzett belső munkájának függvényében naponta számos, különböző intenzitású wetiko támadás éri az említett csatornákon, (vagy sajnos éppen saját, közeli ismerősein, szerettein és az ő tudatossági vakfoltjaikon, például félelmeiken) keresztül. Ugyanaz a szimbiotikus szándék kínálja a külső látszat-megoldást legbelsőbb félelmeinkre, amely ezzel párhuzamosan folyamatosan fel is erősíti azt. 

A biztonság mellett a wetiko rák újabb tünete a kényelem szerepének központivá válása az egyén és a társadalom szintjén egyaránt. Az elmevírus által átfertőzött manipulatív rendszer olyan, mint egy túsztárgyaló, aki meleg vizet és villanyt ad az elengedett foglyokért , hogy aztán bármikor újra elvehesse ezeket a szolgáltatásokat, és később még többet kérhessen újbóli visszakapcsolásukért. A kollektív wetiko elsőszámú megtestesítői, a globális mátrix, azon belül az államok (egyéni szinten természetesen a politikusok és az őket felhatalmazó szavazók többsége) éppen ilyen zsarolásokkal építik most le a szabadságunk megmaradt utolsó darabkáit, a “kényelemért” és “biztonságért” cserébe.

Mára egy eltompított, nagyrész szintetikus társadalom lettünk, az egyének többségében teljesen elvesztve kapcsolódásunkat ösztöneinkhez, a fordítói kulcsokat az Élet szimbolikájához. Gondoljunk csak bele, hogy miközben a tudat tágulását, saját önfelfedezésünket célzó gyakorlatok, így például a böjt és érzéseink csöndes "végigszkennelése" valaha milyen fontos részei voltak a meditációs, vagy akár vallási praxisoknak is, ma, ebben az egyre abszurdabb végjátékben épp az ünnepeket megelőző időszakok a leghangosabbak és a legvadabb fogyasztásra ösztönzők.

UNUS MUNDUS: AZ EGYETLEN VILÁG MINDEN MÖGÖTT

A társadalmi szintű elmevírus-fertőzöttség okán az élet egyik legfontosabb célja, vagyis, hogy abban felismerjük magunkat, meghiúsul. A wetiko azt jelenti, hogy elveszünk az élet drámájában: a cselekmény tanulsága helyett a karaktereket alakító színészekre és a díszletek minőségére kerül a figyelmünk hangsúlya. Elég egy pillantás jelenlegi világunkra, hogy láthassuk, mindez hová vezet.  

Itt érdemes talán néhány szót szólnunk a valóság természetéről.

Talán a francia matematikus, Descartes és az angol fizikus, Newton neve fémjelzi a leginkább annak a korszaknak a kezdetét, amely az utóbbi évszázad során teljesedett ki és amelyet leegyszerűsítve a materializmus korának is nevezhetünk. Ennek alapvetése, utóbbi fizikus szavaival élve, hogy az anyag tömör, masszív, áthatolhatatlan részecskékből áll. Azaz, van az anyag, és vagyunk mi, a külső történésektől elkülönülten (e filozófia szerint alapvetően magunk is egyfajta matéria), akik az anyaggal legfeljebb úgy kerülünk kölcsönhatásba, ha például étel formájában magunkhoz vesszük, valahol beleverjük a fejünket, vagy mondjuk, ruhaként magunkra öltjük azt.

Az uralkodó tudományvallás alapkövének számító megközelítés ellenére a legtöbben azért időnként érzékeljük, hogy a valóságunk valamilyen módon reagál ránk. Például egy kialvatlan éjszaka után, nyűgösen általában többet szerencsétlenkedünk, a valóság fogaskerekei akadoznak, a főnök sose volt még velünk undokabb, minden lámpa piros a városban. Míg mondjuk, ha éppen kezdő szerelmesek vagyunk, de ráadásul még futottunk is egy kört a parkban és megittunk egy jó kávét, akkor dopamin, oxytocin, szerotonin, endorfin hormonokkal felturbózott idegrendszerünk átmenetileg a vágyott jelenlét állapotába "üt ki" minket, látszólag nincs akadály, minden kapu magától megnyílik előttünk a folyamatos áramlásban. 

A kulcsszó itt az "átmenetileg". Merthogy aztán, ahogyan elménk kedvtelve "rácuppan", el is veszítjük ezt a mennyei állapotot. Hiába kapaszkodnánk görcsösen a kialakult flow-ba, az élet akadálytalannak tűnő áramlásába, azaz éppenhogy ezért, a flow-hoz való ragaszkodásunk miatt fog az homokszemekként kiperegni az ujjaink közül. Egyfelől ugyanis ítéletet kezdünk formálni a valóság egy bizonyos részét illetően, csak a számunka “jót” akarjuk kiválasztani, a "rosszat" (ld. még ""negatív") nem szeretnénk megtapasztalni. Másfelől, ez természetesen azt is jelenti, hogy a jó és a rossz relatív ellentétét még nem oldottuk fel magunkban (nem vagyunk a Megfigyelő állapotában) és ennek szükségszerűen meg kell jelennie külső valóságunkban is. Közben pedig folyamatosan tömött sorokban várakoznak a személyre szabott, ébresztő megtapasztalások, hogy megfigyelőként beengedjük, majd átengedjük őket magunkon. Mi meg folyton csak "elengedni" akarunk, ami gyakran csupán egy újabb szó a valódi belső munka, azaz érzéseink megbecsülésének elkerülésére.  

A megfigyelő tudatosság és a kvantummechanika egymással szoros kölcsönhatásban lévő fogalmak. Azaz, a tudatunk közvetlen hatással van a valóságra. Jelenleg azonban jónéhány spirituális irányzat sajnálatosan eltorzítja ezeknek a tudományos teóriáknak és kísérleteknek a tanulságait. Ezekre alapozzák ugyanis például azokat a népszerű technikákat, amelyek az egóelme számára kedvező, kívánatos valóság “tudatos” manifesztálását hivatottak elősegíteni. Valójában azonban a tudomány eddigi kutatásai és a gyakorlat egyáltalán nem azt igazolják, hogy az egónk teremtené a valóságunkat. Azt gondolom, sokkal inkább a belső tudattartalmaink összessége, azaz például tudattalanunk átvilágítottságának foka is megjelenik a vetített képben. Valószínű, hogy egyedi és csakis ránk jellemző belső konfigurációnk, - azaz, hogy a Világegyetemben mindent átható, folyamatosan teremtő és teremtése eredményét megfigyelő tudatosság (“az egyetlen mező”), mint bennünk, emberekben is jelenlévő társ-teremtő jelenlétére milyen mértékig ébredtünk rá tudás-szinten - vissza fog tükröződni személyes realitásunkban. 

A XX. században Carl Gustav Jung svájci pszichiáter volt az első, aki személyes megfigyelései alapján felvetette, hogy léteznie kell egyetlen összefüggő mezőnek (elnevezésével, Unus Mundus, azaz Egy Világ), amely a láthatón, tapinthatón és érzékelhetőn túl összeköt, áthat és visszatükröz mindent és mindenkit. És mivel például egyéni tudatunk tartalma és külsőként érzékelt valóságunk ugyanannak a mezőnek, nevezzük most ezt egyetlen, mindent átható tudatosságnak, a része, ezért valamilyen formában előbbi meg fog jelenni, ki fog vetülni az utóbbiba. Mindez egyébként abszolút értelemben egyáltalán nem volt új megközelítés már Jung idején sem, egyebek mellett a pszichospirituális alkímia például ősidők óta foglalkozott az észlelő emberi tudat és a valóság egymástól elválaszthatatlan természetével, az “amint kint, úgy bent” jelmondata alatt. 

“Jung éppen egy páciensének pszichoanalízisét végezte, aki az álmáról mesélt, abban pedig egy – az egyiptomi mitológiából jól ismert – szkarabeusz bogár szerepelt. Az álom elemzése közben valami koppant a rendelő ablakán, amikor pedig azt kinyitották, egy élő európai szkarabeusz esett be rajta. Jung a bogarat a hölgy felé nyújtotta, hozzáfűzve: „Asszonyom, íme a szkarabeusza!”.

Klasszikus “bogaras” történetét a legendás pszichoanalitikus gyakran használta annak illusztrálására, hogyan bukkanak fel ugyanazok a tartalmak egyszerre a tudattalanunkban és a külső valóságunkban, amelynek az emberiség közös tudati mezője (mert hogy ilyen is van) szintén részét képezi. Utóbbi kollektív ősképeinket is tartalmazza, időn és téren túli kulcsokat pszichénk, belső fejlődésünk és külső valóságunk, valamint, ezek kapcsolatának jobb megértéséhez. Ezeket a mindannyiunkra hatással bíró, a közös tudatban "visszhangzó" szimbólumokat Jung archetípusoknak nevezte el, de a szintén az ősidők ködébe nyúló hagyományokon alapuló tarot kártya például (bár széles körben elterjedve jóskártyának használják) szintén ilyen primordiális, az időtlen ős-tudatból eredeztethető jelképeket sorakoztat fel.  

Az archetípusok külső világunkban való megjelenésének egyik szemléletes példája a tarot kártya XVI-os, nagy arcanum lapjának és a 2001 szeptember 11.-i New York-i tragédiának a megfeleltetése. A kártyalapon a torony tetejébe tűz (villám) csap, egy korona a földre hull ,egy birodalom (globális rendszer, világnézet, esetleg maga a valóság?) elveszti addigi meghatározó szerepét és a lángoló toronyból égő emberi alakok vetik magukat a mélybe. A párhuzam a tarot lap témája és a New York-ban valóságosan lejátszódott események között legalább is figyelemreméltó. Ráadásul a kártyalap eredeti jelentése többek között hatalmas változás, emelkedés, ez esetben az egész világ egére kivetítve üzen: rendkívüli változás előtt állunk. Ki tudja, talán éppen jelenlegi evolúciós lépésünk, ugrásunk segít értelmezni az üzenetét.

Mondhatja ezekre a kiragadott kvantum példákra a szkeptikus elme, hogy a hasonló egybeesések a véletlen művei. Nem így gondolta azonban ezt Wolfgang Pauli, aki Jung pácienséből lett a pszichoanalitikus elméletének támogatója és továbbfejleszője. Bár komoly tudósként, későbbi Nobel-díjas fizikusként maga is egészséges adag szkepszissel bírt, a Junggal való együttműködés és az archetípusok beható tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy azok kapcsolatot jelenthetnek az egyes események fizikai megnyilvánulása és az azokat tanulmányozó elméje között. A két meghatározó tudós ezután együtt dolgozta ki a valóságunkban egyidőben megjelenő, jelentéssel bíró szinkronjelenségek, az úgynevezett szinkronicitások elméletét. Pauli egyébként Nobel-díja mellett (melyre maga Einstein jelölte) később Max Planck-díjat is kapott. Az egyébként szintén fizikai Nobel-dijas Plancktól származik a múlt század legelejéről a következő idézet: “Olyan, hogy anyag nincsen. Minden anyag egyetlen >>erőn<< belül ered és létezik, amely erő rezgésbe hozza az atom részecskéjét, miközben egyesül Naprendszerünk minden atomjával. Azt kell feltételeznünk, hogy egy univerzális tudat és intelligencia áll mindezek mögött.”

MŰSORFÜZET A KVANTUMSZÍNHÁZHOZ 

Namármost, ha a világ (ld. előző bekezdések) nagyrészt nem más, mint az emberi tudat kvantum-színielőadása, ahol a színészek és a cselekmény a néző okulását szolgálják, akkor érdemes talán megismerkednünk a színház egyszerű házirendjével. 

1. A színészek és az általuk előadott dráma, tragédia, komédia célja, hogy a befogadóból úgy váltson ki sírást, nevetést, ovációt, hogy az végül magára ismerjen benne és így távozzon az előadás végeztével.
2. Reklamációt a társulat nem fogad el, lévén a nézők egyben a darab rendezői is.
3. A néző nem feledkezhet bele teljesen a színészek játékába és a cselekménybe. Ha ez mégis megtörténik, például bármit a nézőtéren, vagy a ruhatárban felejt, a nézőnek újra végig kell néznie az előadást.
4. Bár némely színész hatásosan meg tud győzni az ellenkezőjéről és alakításával szinte a székhez szögezi nézőjét, ennek ellenére minden jelenet, felvonás és maga az előadás is véget ér egyszer, egyik sem tartott még örökké. 
5. Az előadás interaktív, az ügyelő figyeli a nézők minden rezdülését: azok minél jobban várnák már egy szívszorító, félelmetes, nyomasztó jelenet végét, annál tovább fog tartani. Csak amikor a nézői katarzis megtörténik, akkor vált a szín.
6.  A társulat nem kezeskedik azért, hogy a szomszédos cirkuszból néhány erőszakos, bajkeverő bohóc nem fog beosonni a nézőtérre. Sajnos a tapasztalatlan nézők elhiszik, hogy a bohócok is az előadás részei, így nem ellenállnak, amikor azok felrángatják őket a színpadra  és a színészek ellen hergelik őket, amiből hatalmas kavarodás keletkezik a pódiumon ls a széksorok között. A bohócok az egész előadás alatt harsányan viselkednek, bekiabálásaikkal, a színpadi botránnyal megpróbálják elterelni a figyelmet az előadásról, az elvárt nézői katarzis így gyakran elmarad. A kialakult zűrzavarban a nézők nem értik meg az előadás lényegét/ egyes dolgokat a színházban felejtenek: így újra és újra be kell ülniük a róluk szóló darabra, amelynek során jó esetben egyre többet megtudnak magukról.

Oké, de akkor mit tehetünk, hogy a kártékony wetiko-bohóc miatt ne maradjunk le életünk előadásáról? Azaz, mit tegyünk, hogy ne akadályozhassa tudati evolúciónkat, felemelkedésünket?

Az első lépés annak felismerése, elfogadása és a mindennapokban való tudatosítása, hogy a kvantum előadás értünk van, az minden pillanatban minket szolgál. Ez a tudás fokozatosan muníciót adhat nekünk a valóságunkért való felelősség felvállalásához, az élettel szembeni bizalmunk helyreállításához. Személyes tapasztalatból mondom: amikor először kezdtem gyanakodni, hogy az életem visszatérő mintázatai folyamatosan valamilyen bennem lévő öngátló tényezőt és érzést próbálnak felszínre hozni, rigid elme-struktúrámat mind hevesebb rohamok alá véve, az a fájdalom mellett hatalmas megkönnyebülést is hozott az életembe.

A jó hír az, hogy ezt a folyamatot bármikor elkezdhetjük, bármelyik pillanat szenvedéséből megvilágosodhatunk!  És miért ne kezdenénk el éppen most a változást, hogy nem a megszokott választ adjuk, hogy nem ugyanúgy reagálunk, mint legutóbb, legyen bár a mostani választásunk gyötrőbb, szorítóbb és félelmetesebb, tűnjön bár kevésbé biztonságosnak és  kényelmesnek. Bármelyik pillanatban átléphetünk egy kapun egy korlátlanabb, magasabb valóság felé! Befelé indulunk, útra a belső ismeretlen felé, felvállalva a gyakran kellemetlen érzéseket, érzelmeket, az ellenkezésünkből adódó valóságos tűzijátékot a testünkben, hogy maguktól emelkedjenek fel bennünk a valóban helyes válaszok és megértsük, kik is vagyunk az adott pillanatban, szituációban, megértést nyerve például félelmeinkről, elvárásainkról is. A spirituális evolúció egészen furcsa módon, a tudatalattinkból nyeri  felhajtóerejét, utánpótlását - többezer éves szimbólum, az Élet Fája üzeni, hogy egészséges gyökér és törzs, azaz átvilágított tudattalan "alvilág" és ítélkezésmentes elme nélkül nem nyújtózhatunk az "Ég" felé.

Mindez természetesen csak a legelső, de fontos lépés magunk felé. De máris tettünk valamit azért, hogy nehezebben akadhasson belénk a parazita képzeletbeli horga, ne erősíthesse fel az árnyékokat bennünk ott, hol azokat már megszelídítettük.

“Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Azt hiszem, ennek az újra divatos idézetnek az értelmét eddig senkinek sem sikerült teljesen meggyőzően elmagyaráznia nekem. Jézus bölcsessége többrétegű, de ebben számomra, ld. fentebb, az a legfontosabb üzenet, hogy a valóságunk tükör - jelenlegi tudati "beállításaink" összességének tükre. Ha az életünk egyik felét egyszerűen félretoljuk, azaz a "negatív" érzéseinkről, hiedelmeinkről nem veszünk tudomást, elkerüljük azokat, akkor tulajdonképpen "megítéljük" őket. Így elveszítjük felismerésük lehetőségét is. Lásd a hivatkozott kvantumelméleteket, tehát: újra és újra ugyanazokkal a tisztánlátásunkat akadályozó blokkoló tényezőkkel: tudattalanunkból felmerülő, kivetült tartalmakkal, hiedelmekkel, félelmekkel, traumákkal, hiányokkal fogunk találkozni, amíg ezek a bennünk lévő tartalmak meghatároznak minket. Azaz, amíg kíváncsian, nyitottan és ítélkezésmentesen, a bennünk lévő Megfigyelő szemszögéből, az elme és a test összerándulásai nélkül, a jelenlét állapotában végre át nem tudjuk azokat élni. Minél több belső sötétségen dolgozzuk át magunkat ily módon, a lélek hangja annál erősebb lesz, így egyre inkább követni fogjuk azt a választásainkban, gyakran a "logikus" opciókkal szembemenve. 

Ellenkező esetben tehát az Életnek ismételten nem lenne más választása, mint (hatalmas idézőjel) kvázi “megítéljen” téged a saját tisztánlátásod érdekében, azaz, újra és újra felhozza benned ugyanazokat az érzéseket, érzelmeket, amiért eddig másokat okoltál: talán új szereplők, helyzetek (színház az egész világ) által kiváltva.  “Ideje van a sírásnak és a nevetésnek”. A külső drámát, tapasztaljunk bármit a testünkben, vagy éppen a külvilágban, mindig a tudatos jelenlét töri át. Ezért érdemes törekednünk rá, hogy fokozatosan egyre hosszabb ideig lehorgonyozzunk az éppen rendelkezésre álló érzésben és addig maradjunk vele, amíg egészen intim, bensőséges, bizalmas kapcsolatba nem kerülünk és a gyakran tomboló energiákban magától fel meg nem nyílik, fel nem ébred bennünk a szemlélődő megfigyelő. Persze sem dagonyázni nem kell a fenti érzésekben, sem mazochista módon a végtelenségig benne maradni egy szituációban. Hiszen van, amikor épp arra vagyunk meghívva, hogy bátran kilépjünk az ismeretlenbe, például egy vérszívó munkahelyről, egy bántalmazó kapcsolatból, és nem az, hogy a végtelenségig elemezgessük, hogy az újra és újra mit hoz fel belőlünk. Ugyanígy, nem lehet folyton a blokkjainkat "darálni", néha kell lazítani is, ezért boldogsághormonokra, napfényre, humorra és nevetésre is hatalmas szükség van az életben! Magyarán, nem érdemes átesni a ló túlsó oldalára sem és "megvilágosodás maratonná" változtatni önmagunk megfigyelését, már csak azért sem, mert ha ezt a célt (a misztikus "megvilágosodást") túlságosan erőltetjük, máris kreáltunk egy újabb személyiségréteget, a keresőt, amit aztán majd nyúzhatunk le megint magunkról. Tapasztalatból beszélek.

Energia nem vész el, csak átalakul. Amikor a belső munkát valódi őszintességgel végezzük, áttörünk a sűrű energiává csontosodott hiedelmeinken, félelmeinken, ami a fény beáradását hozza el, nyomában az életerőnk újra akadálytalanul áramolhat a megnövekedett átfolyón. Amikor már valóban szemlélődve tudunk az eredeti érzésre pillantani és az többé nem határoz meg minket, érdemes ezt az ebből felszabaduló energiát valamilyen formában kifejezésre juttatni. Én most éppen írok, mások ezerféle dolgot választhatnak, hogy átalakítsák: akár ugrálhatnak, sírhatnak, vagy egy párnába üvölthetik, bokszolhatják a távozni vágyó feleslegessé vált erőket. 

MINDEN átmeneti. Erről most nem is mondanék többet, legfeljebb annyit, életem legnagyobb veszteségei voltak a legnagyobb nyereségei. A legjobb összefoglalója az élethelyzetek viszonylagosságának, múlandóságának egy kínai mese, érdemes elsajátítani a paraszt világlátását. Ha esetleg nem ismered a történetet, itt olvashatod el. 

Ne ostorozd magad. Az első lépés, hogy felmérem az aktuális helyzetemet és teljes felelősséget vállalok érte, majd törekszem rá, hogy elfogadjam azt. A megbékélés a körülményeimmel nem tévesztendő össze a megadással, vagy feladással! Éppen ellenkezőleg, azt jelenti hogy innen minden energiámat az - elsősorban belső - változtatásra fogom tudni koncentrálni és nem pazarlok belőle küzdelemre az ellen, ami éppen az életemben van, valamint önostorozásra amiatt, hogy nem “haladtam meg”, vagy nem “engedtem el” valamit. Ki ne  veszne el egy ölelésben, vagy egy óriási pofonban? De minden pillanatban, ahol elvesztünk, ugyanott meg is találhatjuk a történeteink összességén túli önmagunkat, ha tetszik, a Megfigyelőt. Egy váratlan vendéget, ha már ajtót nyitottam neki, először is be kell engednem, nem nagyon van más választásom. Aztán, ha már leült a kanapéra, két dolgot tehetek: várom, hogy elmenjen, vagy megpróbálom vele komfortosan érezni magam. Biztos, hogy az utóbbi esetben áll majd fel hamarabb, amikor már a legjobban sztorizgatnánk, az élet egyszerűen így működik. 

Ha esetleg egyre gyakrabban érzed groteszknek és abszurdnak ezt a régi világot, nem vagy egyedül. Ha úgy látod, hogy ennek a valóságnak, ennek az előadásnak lejár az ideje, bármennyire is szeretné elhitetni magáról, hogy, hogy új díszletekkel van jövője - szintén nem te vagy az egyetlen. Ha mindkét világban egyszerre próbálsz élni és az ellentétes gravitáció néha szét akar szakítani: rendben van. Ha az érzéseid legyenek bár olyan intenzívek, hogy a világod beleremeg, a szíved felrobban, mégsem cserélnéd el egyetlen perc valódi fájdalmadat sem a világ éves pozitív gondolkodás termésére... Mindezek könnyen lehetnek a jelei annak, hogy egy új valóság horgonyzódik le rajtad keresztül.

Így vagy úgy, mindannyian az új frekvenciák horgonyai vagyunk.

Amint teljességünket, mint születési jogunkat, fokozatosan visszanyerjük magunkban, sem elmeparazita, sem titkos társaságok, de még a halál sem állíthat meg minket többé. Kilépünk a varázsdobozból, kifordítjuk sarkaiból az addigi valóságot és innentől minden, ami addig külső volt, belső élménnyé fog válni, mindinkább bennünk történik majd. Nem lesz többé olyan, hogy nem leszünk a flow-ban, mert miután igazán megértjük, hogy nem tudunk nem benne lenni, mi magunk válunk a flow-vá! Miért hagynád ki, hogy elérd a létezésben ezt a fajta teljességet, miért ne indulnál el most ezen az úton? És ha már elindultál, miért kéne úgy érezned, elakadtál - valószínűleg semmi más nem történik, mint hogy most ezt az elakadás az, amit annak teljességében kell megélned! Pontosan a legjobb helyen vagy hát, hogy "megvilágosodj" az elakadottság érzéséből és többé ne határozzon meg és ne azonosulj vele! Gyakran pont azért nem látunk tovább és azért keressük máshol az elvégzendő munkát, mert az éppen ott csücsül az orrunk hegyén!  

EPILÓGUS

Ahogyan én látom - és nem vagyok ezzel teljesen egyedül - egy szinte felfoghatatlan jelentőségű és nagyságrendű átalalulás zajlik jelenleg a világban. Mindez a látható és láthatatlan világok természetes és ciklikus fejlődésének következménye, ahogy az egyikben fény töri át a sötétet, abból valami új születik, ez aztán megjelenik más realitásokban, és egyre így tovább.

Amikor 28 évve ezelőtt leadtam a katonai hátizsákom a Vasvári Pál laktanyában, az ott maradó hivatásosok, polgári alkalmazottak és részben a frissen bevonulók konszezusos valósága egy ideig még fenntartotta a laktanyát, aztán - ahogy annak is lejárt az ideje - valami más, ipari park lett belőle úgy tudom. Hogy most mi van a helyén, bevallom, fogalmam sincs, de ez most nem is igazán fontos.

Ahogyan egyszer csak letelt az ideje a katonaságnak, úgy telik most be az ideje a Homo Sapiens jelenlegi színházának is. Az, ahogyan jelenleg ismerjük, bezár, vagy esetleg leveszik a repertoárról az előadást és a régi színházban új szereplőkkel új műsor indul - valamennyire még nyitott kérdés. Egy biztos, az előadásra mind kevesebben váltanak jegyet, a dühös gonosz bohóc pedig egyre inkább kiesik a szerepéből, ezért mind több nézőnek tűnik fel, hogy nem is a kvantumszínház előadásának része. 

Két valóságot látok egyszerre. Az egyik folyamatosan halványodik, ahogy a másik egyre erősebben szivárog be a mindennapjainkba. Egyre több emberen látom, hogy tapasztalja ezt a másik “országot”, ami bent is van és kívül is, valahol a semmi és a végtelen határán, egyetlen egy pici pontban, ott is a végtelen lehetőségek felületi feszültségében uralkodó tökéletes csendben. A régi valóság persze kap majd még egy ráncfelvarrást. Ígér, fenyegetőzik, esküdözik, hogy megjavul, még több védelmet, még több biztonságot kínál majd. Mesterséges intelligenciát a szívé helyett és örök életet, akármit is jelentsen ez. “Környezetbarát”, “fenntartható” megoldásokat. De ez a világ, amely folyamatosan visszaél az Élettel, nem zöldíthető ki. Nem tartható fenn. 

Rengeteg függ majd mindannyiunk napi választásaitól az elkövetkezőkben, mennyire szavazunk a valódira, áttörve a Homo Sapiens kondicionáltságain, mindinkább láthatatlannak maradva az elmeparazita számára.

Ezt pedig, kedves Olvasóm, csak Te tudod majd megcsinálni - de hát éppen ezért is vagy itt! 

******

Utóirat:

Viszonylag hosszú ideig szöszmötöltem ezzel az írással. Az első "szülési fájdalmai" talán november első felében, vagy még korábban jelentkeztek, több vázlatot készítettem és vetettem el közben. Míg végül rá kellett jönnöm, hogy egy hatalmas erő, egy gyengéden morajló, elképesztően erős energia gyűlik, egészen a lét mélyrétegeiből nyerve utánpótlását az elmúlt hetekben, várva, hogy megtisztulhasson és kifejeződhessen, bennünk, bennem, az egész világban. És hogy ezért, alkotói kétség ide vagy oda, végül pontosan az és akkor kerül majd napvilágra, aminek kell. Azt éreztem, hogy az írás folyamata maga is jelentős mennyiségű, eddig fel nem ismert sötétséget alakít át - és nem feltétlenül csak magamban. Talán néhány napja került aztán helyére a kirakós utolsó darabkája is, amikor a hét csillagállásáról olvastam valamelyik hírportálon.

A Jupiter és a Szaturnusz bolygó égi menüettjében sokszáz évenként ér a Földhöz ilyen közel, szorosan egymás mellé, hogy a két égitest hideg, kristálytiszta fénye egybeolvad. A történészek és az asztronómusok szerint ez az együttállás volt a betlehemi csillag, amelyet a napkeleti bölcsek láthattak. A Jézus születésekor megjelent konstelláció idén mikor máskor, mint a Téli Napforduló napján, a fény születésekor tér vissza, ráadásul pontosan egy héttel egy teljes napfogyatkozást követően a déli féltekén. Megértettem, amit addig éreztem, azaz, hogy ennek az írásnak pontosan mostanra kellett elkészülnie. A mindenséget is az tartja mozgásban, hogy a sötétből folyamatosan fényt csinál, mi emberek, belső árnyékainkkal ugyanezt tesszük, újra és újra megismételve a teremtés legnagyobb misztériumát, így emelkedve együtt az egésszel. Hívd hát életre a véredben lobogó tüzet és lépj át az árnyékodon! Hatalmas idők szemtanúja ez a generáció és talán különösen igaz lesz ez a soron következő hónapokra.

Addig is érdemes emlékeznünk: bármelyik pillanatban választhatjuk az Élet iránti bizalmat. Bármelyik pillanatban választhatjuk a "megvilágosodást": a pillanatot befogadó, kíváncsi megfigyelő perspektíváját. A szeretetet. Engedd meg, hogy ez az időszak még jobban megnyissa a szívedet! Engedd be az összeolvadó csillagok vakító fényét. Sosem voltak kívül. 

Minden értelemben szeretetteli Téli Napfordulót és ünnepeket kívánok mindannyiótoknak.

Márk

* Saját megtapasztalásaimon és felismeréseimen túl a cikk megírásában segítségemre voltak Paul Lévy, Bernhard Günther, valamint Chris Bourne/Open (Openhand Foundation) munkái is.